Instant Filozófus

Hacsak volt rá módja, mindig a leghátsó ülések valamelyikét választotta a buszon, mert nem szerette ha akár csak pillantás útján interakcióba kellett lépnie az emberekkel. Most azonban, noha volt hely leghátul, a kedve úgy hozta, hogy az utolsó előtti sort választotta. - Talán ez azt jelenti, hogy egy picit, egy sornyit, nyitottabbá váltam? - morfondírozott magában.

A fotós gyermekkora helyszínére utazott vissza most, harminc évvel később. A kietlen megállóban a buszról leszállva a rendezetlen házacskák, viskók képe olyan intenzitású érzelemhullámot szabadított fel benne, amekkorát nem várt, pedig azt hitte, felkészült mindenre.

Terve az volt, hogy minden házba beköszön (nem volt sok épület), és megpróbál valami fotós-dokumentációs miniprojektet összeállítani. Falucskája megérdemelte ezt tőle, befutott művésztől. Az első lakók elutasították, de néhol rövidke, már-már barátságos párbeszéd azért lezajlott. Senki sem emlékezett már rá közülük. Lassan haladt előre a girbe-gurba dűlőn. A nyolcadik vagy kilencedik házikó lehetett, amibe bekopogva egy ötvenes nő fogadta.

- Természetesen emlékszem rád, még játszottál is velem kiskorodban. - kezdte a nő, miután a fotós bemutatkozott. A férfinek magától sose jutott volna eszébe a nő, olyan mélyre süllyedt már ez az emlék. De valóban, emlékezett, hogy volt egy fiatalabb lány, aki kisgyermekkorában vigyázott rá időnként.

- Nos, érdekelnének a lakók, a történetük, és a falu utóbbi évtizedeinek történései. Szeretnék fotózni és talán egy cikket is írnék belőle, ha leközlik. - mozdította meg a nyakában lógó kamerát. Hétköznapi szituációkra gondoltam, ha esetleg beleegyezne, hogy végzi csak azt amit éppen csinált mikor megérkeztem, szívesen fotóznék egy keveset.

- Rendben, gyere beljebb. - Szólt a válasz egy alig észrevehető szünetet követve. A pici kerten át, melyben fa, ágyás vagy állatok egyáltalán nem voltak, pár lépéssel áthaladva már bent is voltak a lakásban. A világos előszoba a félhomályos szobába vezetett. Ez úgy nézett ki, mintha senki se mozdított volna el benne semmit már sok-sok éve. Szürkésfehér hímzett terítő az asztalon, kancsóban víz, púposan bevetett ágy, egy mosdótál a földön, néhány régi kép és egy sárgásfehér falvédő. Hány teljesen ugyanilyen lakhely lehet országszerte? - kérdezte magában a fotós, aki kissé savanyúnak érezte a levegőt is. A tévén egy hármas fényképtartót pillantott meg, ami tulajdonképpen az egyetlen színforrás volt a szobában. A képeken nyilván családtagok voltak. Kicsit közelebb ment, hogy megnézze őket. Gondolta, udvariasságból megkérdezi, hogy kik vannak a képen.

Mikor megfordult, a döbbenet csomót kötött a torkára. A nő teljesen meztelen volt, a mosdótálnál állt, és egy merítőkanalat tartott a kezében.

- Éppen mosdani készültem. Fotózhatsz. - Mondta a nő.

A férfiben valamilyen addig ismeretlenül elementáris erő tolult fel, az ágyékába és a mellkasába is. Ebben az erőben volt a hirtelen támadt szexuális vágy által okozott hormonális robbanás és az ennek tudatosulása okán képződött meglepődés (mégiscsak egy húsz évvel idősebb nőről volt szó, akivel egy perce még nem is ismerték egymást), csakúgy, mint a helyzet nyilvánvalóan képtelen volta miatti döbbenet.

Elindult a nő felé.

Az időjárás és a klíma között az a különbség, hogy az előbbi órás, vagy legfeljebb pár napos időintervallumon írja le az alsóbb légköri történéseket, míg a klíma éves, évtizedes vagy akár még ennél is jóval hosszabb időtartamot fog át (és földrajzilag is kiterjedtebb analízist szolgáltat).

Azon gondolkodtam, hogy vannak hosszabb periódusok az életemben, mikor egyáltalán nem iszom és nem dohányzom, mert nem kívánom, máskor pedig elég sűrűn nézek a pohár fenekére és dohányzom is. Erről jutott eszembe, hogy lehet, hogy az ember attitűdjében is vannak olyan változások, amik rövid távúak, pár percesek vagy órásak, esetleg naposak (kedvtelenség, harag, boldogság, stb.), mások pedig hosszabbak, mint nálam az, hogy nem kívánom az alkoholt, vagy van valami téma, ami akár évekig érdekel, aztán pedig másfelé fordulok. Az előbbi az időjárás, az utóbbi a klíma. A belső, személyes világunkra vonatkoztatva.

Az érzelem- vagy szívalapú gondolkodás nem más, mint a puritán logika hátrahagyása és a fejünkben lévő kaotikus kábelrengetegben ide-oda cikázó áramköri impulzusok random outputjára való hagyatkozás.

Minden meg nem fejtett ember egy céltalan üzenet a palackban.

Ahogy az erős szélben elsétáltam egy ismeretlen lány háta mögött, egy pillanatra belekerültem a samponja illatanyagának áramába.

Ma vásároltam egy ötszázas fénymásolópapír-csomagot. Ötszáz lapból négyszázkilencvenötre szar fog kerülni, de hátha ötre valami érdekes.

Jobban érzem magam sapkában. Mintha úgy érezném, hogy az agyhullámok nem kifelé sugárzódnának és disszipálódnának a fejem körüli térbe, hanem visszaverődnek a sapkáról, és a fejemben ide-oda cikázva új gondolatok serkennek. Erre a szép metaforikus elgondolásra csak az vet némi árnyékot, hogy az agyi elektromágneses hullámok a koponyacsonton nehezebben haladnak át, mint a sapka lyukacsos szövetén. Így ha a koponyacsonton áthatoltak, egy sapkavastagságnyi szövet már igazán nem akadály.

Valójában mindig is úgy gondoltam - tette le az üveget Ábris édesapja, hogy aki sosem iszik, az idióta. A napi első sör utáni emelkedett hangulat egyszerűen fűszere az életnek. Átszíneződik a világ és szórakoztató gondolataid támadnak. Sőt, végre gondolataid támadnak. Isten ott cseszte el, hogy nem teremtett az emésztő szervek mellé egy alkoholtermelő mirigyet, ami mondjuk felnőtt korban érik be és kezd el termelni, megemelve az emberek átlagos boldogság- és fantáziaszintjét. Tudod, mint ahogy a csontfog is csak később bukkan elő, hehe. - Magának is megtetszett ez a hülye ötlet, úgyhogy ennek örömére ki is itta a hetedik üveg maradékát.

Ábris nem igazán tudta helyretenni azt, hogy apja a legkisebb mértékben sem vallásos, de mégis sűrűn úgy emlegeti Istent, mintha létezne.

Az, hogy valakinek vegyszerre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, az még nem feltétlenül depressziós - folytatta az apja. - Talán túl igénytelenek vagyunk, ami a boldogságot illeti. - Most érezte, meg, hogy az előbbi alkoholadag elérte az agyát. - Nézz körül! Itt körülöttünk mindenki beszélget, ki-ki a munkájáról, vagy hogy milyet grillezett a hétvégén, vagy hogy hova megy el nyaralni abban a kurva két hétben az ötvenkettőből, amikor végre elszabadulhat. És úgy teszünk, mintha ennyi elég lenne. Száguldunk ezen a kibaszott szikladarabon, kint a hideg sötétség, és életünk egy huszonhatod részében vagyunk szabadok. Ahelyett, hogy fognánk magunkat, vennénk pár ecsetet és festéket, és megindulnánk átmázolni a várost. Biztos lennének, akik tízméteres faszt rajzolnának a Szabadság-hídra, de biztosan megszületne pár Van Gogh és Rembrandt minőségű alkotás is. Ha ezt megcsinánánk, akkor nem lenne szükség a mirigyre, haha. Azt üzenem a vallásosaknak, innen, a kocsmaasztal mellől, hogy nem az Ördög okozza a szarvihart, hanem  mi magunk, azzal, hogy lövésünk sincs, mi a boldogság.

A felszállásom és leszállásom közötti trajektórián a sofőr folyton dudált, hirtelen kanyarodott és indokolatlanul erősen  fékezett. Lelki egyensúlytalanságának minden kilengését követte a testem. Össze voltam kötve az ülésen keresztül a busz vázán át a kormánnyal, onnan a kezével majd az idegrendszerével. Bevont a személyes frusztrációiba, úgy, hogy közvetlen kommunikáció egyáltalán nem volt közöttünk. Csak ma történt vele valami? Vagy el van rontva minden az életében? Esetleg őt rontották el a szülei már a gyerekkorában, és neveltek belőle egy kellemetlen diszharmonikus alakot?

Szokás mondani, hogy a művészeket az elmúlástól való félelem vezeti az alkotás során. Nem akarnak nyom nélkül elmúlni, ezért alkotnak, hogy a műveikben fennmaradjanak. A magam részéről a blogolást (na nem művészi szinten persze) én is halálfélelemből csinálom, mégha tudat alatt is. Félek, hogy az a sok faszság, amit itt összehordok, csak úgy elvész, ha nem írom le. (Habár egy hindu barátom szerint minden gondolat öröktől fogva létezett és örökké létezni fog. Amit te kigondoltál, azt valójában nem te gondoltad ki, hanem a Mindenségből hívtad le.)

De még a blogolásig sem kell elmenni. Az, hogy vizet viszel a hátizsákod oldalhálójában, nem más, mint a haláltól való félelem közvetett megnyilvánulása. Nem azért viszed, mintha attól félnél, hogy a város közepén szomjan halsz, hanem azért, mert kimondatlanul ott van benned, hogy ha hosszabb távon nem iszol elég vizet, a sejtjeid hamarabb elhasználódnak. Aztán a végén az indokoltnál hamarabb nyögi be a kaszás, hogy oké, tegyél le mindent ami a kezedben van, és gyere. Most.

Mikor hirtelen elhallgat a zene, mint szétszóródó üveggömbök elhaló csilingelése, úgy nyugodnak le az idegeim.

A reggeli komor őszi időben megpillantottam egy macskát az úton. Jól esett a szememnek az a cica. Egy foltnyi puhaság a betonrengetegben.

A család mint néhány egymástól függetlenül forgó, sokszögű, szabálytalan térbeli alakzat. Egyes pillanatokban az alakzatok összeérnek és ha az alakzat lapoknál találkozik, akkor harmónia van, beszélgetés, viccelődés. Ha az alakzatok csúcsuknál, éleiknél találkoznak, diszharmónia, "hagyjál békén", és vita van.

Egy társadalom sokmilliónyi ilyen alakzat. Valószínűségi okoknál fogva szinte sosincs nagy léptékben lapoknál való találkozás, de ha van, azok a történelem emelkedett pillanatai.

A férfi a műgonddal elkészített szendvicsének utolsó falatánál tartott. Miután körbeette a kevésbé finom héjat, a puha kenyérbél, és annak is a közepe maradt hátra. Az a rész, ahol vastag a vajréteg és a sonka, sajt, paradicsom és saláta mind megtalálható. A tökéletes falat. Ezt rágcsálta élvezettel, miközben a hideg gyümölcslevet szemlélte. Hamarosan ezzel koronázza meg a tökéletes falatot.

Résnyire lehunyta a szemét, és a szájához emelte a párás poharat. Ebben a pillanatban a fia apu! apu! kiabálással jött oda hozzá, miközben a vécéből kihallatszott, hogy a nejéből éppen a vécé vizébe pottyan egy ürülékdarab.

A testnevelés tanár könnyedén dobta oda a medicinlabdát a harmadikos diáknak. Több tanuló elismerően nyugtázta magában, hogy a negyvenes évei végén járó tanár még tökéletesen tartja magát. Azt már csak ő érezte, hogy mostanában az ilyen mozdulatoknál a fejében a szokásosnál jobban lüktet a vér.

Richard Dadd egy valószínűleg paranoid skizofréniában szenvedő festő volt, akit évtizedekik elmegyógyintézetben kezeltek. Megnézve a festményeit (pl. The Fairy Feller's Master-Stroke-ot, vagy a Contradiction. Oberon and Titania-t) és aztán megnézve a Google egyik mesterséges intelligencia algoritmusa által kreált képeket, felmerült bennem, hogy vajon nem ugyanarról a jelenségről van szó az agy esetében, mint a gép esetében. A gép a képen kis mértékben jelen levő zajokat erősíti fel, aztán próbál hozzájuk mintázatokat társítani. Más képeken meglévő elemeket beilleszteni oda, ahol van némi egyezés az eredeti kép zajával. Mondhatni: a zajba próbál meg valami értelmeset belelátni az algoritmus.

Dadd és sok más, valamilyen agyi fukciózavarban szenvedő embernél lehet, hogy az agy a zajokat (ami talán mindenkinél ott van, és az összefüggéstelen gondolatokért lehet felelős) kezeli másképpen és felerősítetten.

A matematikában (az algoritmusok elméletében) egy számot kiszámíthatónak nevezünk, ha van algoritmus (szabályrendszer), aminek a segítségével ennek a számnak a számjegyeit ki tudjuk számolni. Például a pi kiszámítható, vannak rá remek számítógépes programok. Itt most nem arra kell gondolni, hogy a zsebszámológép kiadja a pi kilenc számjegyét, hanem arra, hogy elvben akár több milliárd számjegyet is ki tudunk számolni emberi időn belül ha éppen arra van ingerenciánk.

Igazából minden szám, ami a gyakorlatban elő szokott fordulni és matematikai definíciója van (logaritmus értékei, gyök kettő, stb.), kiszámítható. A nem kiszámítható számokat elég körmönfont és mesterséges módon úgy kell megkonstruálni.

A kérdés ebben a posztban az, hogy az Univerzum alapvető fizikai állandói (gravitációs állandó, Planck állandó) mint számok kiszámíthatóak-e? (Azt hiszem, ezt a kérdést a Császár új elméje című könyben olvastam nagyon régen.)

Alapvetőnek nevezünk egy fizikai állandót, ha az nem vezethető le más állandók kifejezéseként. A jelenlegi ismereteink szerint a Plank állandó például alapvető konstansa az Univerzumnak, csakúgy mint a fény sebessége vákuumban. A számértékeiket kísérletekkel határozzák meg. A kísérletek sohasem tökéletesen pontosak, így kísérlettel nem lehet kiszámítani egy fizikai állandót a fenti algoritmikus értelemben. A kérdés így hát az, hogy elméleti mód van-e rá, hogy meghatározzuk őket tetszőleges pontossággal.

Jelenlegi sajnos nincs olyan elmélet, ami lehetővé tenné ezen számok kiszámítását. Az, hogy a fény sebessége annyi amennyi, a tapasztalatból merítjük, akár más is lehetne, nincs rá elméleti megkötés. De egy szám matematikai értelemben vett kiszámíthatóságát ennek nem szabad befolyásolnia, egy konkrét szám kiszámítható vagy nem, függetlenül attól, hogy jelenleg van-e rá módszerünk. A kérdést átfogalmaztuk tehát azzá, hogy lehetséges-e egyáltalán a jövőben elméleti módszert találni ezen számok tetszőleges pontosságú kiszámítására.

És erre a válasz a következő: még ha lenne is egy elméletünk a jövőben, ami megmondaná, hogy a fény sebességét hogyan kell kiszámítani, azt sajnos sohasem tudhatjuk, hogy ez az elmélet tökéletesen írja-e le a valóságot, és a valóságnak minden részét leírja-e. Egyrészről azért, mert az elméletet sosem tudjuk tökéletesen összevetni a valósággal (kísérleti pontatlanságok, l. fentebb), másfelől pedig nem tudjuk kizárni, hogy lehetnek olyan jelenségek, amiket már nem ír le az elmélet (például ma már tudjuk, hogy Newton fizikája alkalmatlan az atom leírására). Még mélyebb probléma, hogy lehetnek olyan jelenségek, például egy proton belsejében, amikről sohasem fogunk tudni tudomást szerezni, mert nem férünk hozzájuk. A fizika halad a Világegyetem minél mélyebb megismerése felé, de lehet, hogy sohasem éri azt el. (Még ha elérné sem jelenthetnénk ki róla, hogy elérte. Ez az tudományfilozófia tragédiája.)

Tehát röviden: 1) csakis elméleti úton dönthetnénk el egy természeti állandó kiszámíthatóságát, 2) semmilyen elmélet nem igazolható teljes pontossággal, 3) semmilyen elméletről nem lehet kijelenteni, hogy az a végső. Így tehát a természeti állandók kiszámíthatósága, noha érdekes, de eldönthetetlen kérdés.

Arról már nem is beszélve, hogy lehet, hogy a jelenleg ismert természeti állandók csak most tűnnek fundamentálisnak. Lehet, hogy később kiderül, hogy csak közelítései valami még mélyebben fekvő elmélet paramétereinek. (Példa: a pi a newtoni fizika és a hozzá tartozó euklideszi geometria fontos száma, de az einsteini fizikában és a hozzá tartozó görbült, Riemann geometriában a pi elveszíti univerzális jellegét, mint ahogy a kör sem kör többé, mindenféle egyéb görbe alakzatok lépnek a helyébe.) Lefekvés után vagy a buszon ülve lehet ezen gondolkodni.

Az utcán sétáltam, mikor egy hölgynek enyhén balra kellett kitérnie a motorjával, hogy ne jöjjön hozzám veszélyesen közel. Átfutott az agyamon, hogy ezzel az apró kitérővel molekulák, atomok, protonok és elektronok (meg fotonok, gluonok és kvarkok meg még sokegyéb részecske) milliárdszor milliárdjainak helyzete változott meg visszavonhatatlanul, és mindezzel együtt a hölgy egy másodperccel később ér a céljához (ha mondjuk egy lámpa meg nem állítja és behozatja vele a késlekedést) és ezzel a családja (ha van neki, vagy esetleg a háziállata(i)) molekuláit kicsit másképpen mozgatja meg, mintha én nem kerültem volna az útjába. Aztán lehet, hogy ez az apró, jelentéktelen útjába kerülés elhal következmények nélkül, mert ha lefekszenek aludni, az olyan mint a piros lámpa. Behozatja a rövidebb késlekedéseket azzal, hogy megállásra kényszerít.

Az én molekuláim, atomjaim, protonjaim és elektronjaim mozgását (és vele együtt a gondolataimat) is befolyásolta ez a találkozás. Olyannyira, hogy blogposztot szenteltem neki, így az én részemről nem volt piros lámpa. Ezt a motoros hölgy nem tudja, valószínűleg soha nem is fogja megtudni, és még ha olvasná is ezt a posztot, nem ismerhetne belőle magára. Pedig az a jelentéktelen tény, hogy egymás útjába kerültünk, még a blog.hu szerverén is nyomot hagy. Sőt, a Google napokon belül indexelni fogja ezt a posztot is, vagyis ez a jelentéktelen találkozás még a keresőóriás adatbázisában is nyomot hagy, vélhetően akár évtizedekre vagy még tovább.

Valószínűleg nem mondok senkinek újat, ha közlöm, hogy a tudományos világban publikált eredmények között jócskán vannak nagyon alacsony minőségűek is. De hogy lehet az, hogy sok "tudós" silány munkákat tesz le az asztalra? Hát nem csak a legkiválóbbak lesznek tudományos kutatók, akik az életüket szentelik annak, hogy jelentős új felfedezésekkel gazdagítsák az emberiség tudástárát? A válasz egyszerű: nem. Régóta foglalkoztat engem is a kérdés, hogy miért nem? Azaz, miért van, hogy sok kutató értéktelen vagy közel értéktelen munkát végez. És hogy felismeri-e önmaga ezt vagy sem? (Hogy mi értéktelen és mi nem, azt azért nem mindig könnyű eldönteni, ám bizonyos esetekben mégis könnyű. Ez is egy poszt témája lehetne. Mint ahogy az is, miért van sok-sok újság, ami az értéktelen munkákat megjelenteti.)

Az egyik nyilvánvaló válasz az, hogy sajnos a tudományos életben sincs tökéletesen megoldva a finanszírozás, és gyakran olyan mutatókban kell jól produkálni (cikkszám, hivatkozások száma), amik nem feltétlenül tükrözik a tényleges tudományos teljesítményt és minőséget. Ha többet kell publikálni egy pályázat miatt, akkor a kisebb részeredményeket érdemesebb külön-külön leközölni. Ha több hivatkozás kell, hasonló területen dolgozó kutatók összeállnak és hivatkozzák egymás eredményeit. Noha ez egy érdekes problémakör (morális szempontból is), de most nem ezzel akarok foglalkozni.

Sokkal jobban érdekel a dolog egyéni oldala: miért van, hogy sokan kitartóan (és időnként büszkén) teszik közzé silány eredményeiket, akkor is ha erre semmilyen külső körülmény nem kényszeríti őket? Szoktam látni munka közben ilyen kutatókat és a legnagyobb lelkesedéssel dolgoznak ők is, csakúgy mint bárki más.

Íme néhány lehetséges válasz:

1) Útmutatás hiánya. Az a mesterek egyik nagy feladata, hogy megmutassák, mi az igazán előremutató egy adott területen, milyen irányokban kell haladni, milyen kérdéseket érdemes feltenni. Ha ilyen iránymutató mester nincs (vagy nem igazán jó a területén), az ifjú kutató munka közben könnyen elhiheti magáról, hogy amit éppen csinál az értékes, pedig hát lehet, hogy nem igazán az: jó érzés bebizonyítani valamilyen új tételt, vagy előállni valamilyen statisztikai következtetéssel egy társadalomtudományi kérdésben, ám mögé látni, hogy ez jelentős-e a maga területén, az nem feltétlenül egyszerű. Ennek kiértékelésére szolgálna a mester.

2) Hiúság és dopamin. Mint írtam, jó érzés előállni valamilyen még addig nem ismert eredménnyel, és megjelentetni azt egy folyóiratban, hiszen az megerősítést ad, hogy jók vagyunk a szakmánkban. Főleg úgy, hogy a társadalom vagy szűkebben a barátok, családtagok - lévén nem szakértők - úgy gondolják, hogy egy eredmény megjelentetése tudományos folyóiratban az valami emberfeletti teljesítmény. Sokszor persze igen, de nem mindig. A publikálás tehát jutalom. Pozitív visszacsatolás. Dopamin. Kockacukor. A minőségtől szinte teljesen függetlenül. Azt is tegyük hozzá, hogy a publikációk olvasottságát, rá való hivatkozásokat, vagy a szerző profiljának látogatottságát  akár napi bontásban lehet megtekinteni. Ezeknek a statisztikáknak a követése akár addiktív is lehet.

3) Nem minden tudós okos. Egyszerűen az van, hogy nem minden kutatómunkát végző ember okos. Ahogyan van kontár vízvezetékszerelő, úgy van kontár biológus, csillagász, fizikus, matematikus is, aki csak "ugatja a szakmát". Ez van. Hogy ők miért választanak mégis ilyen nehéz foglalkozást, mint a kutatóé? Talán azért, mert nyertek egyszer egy általános iskolai helyi versenyt (ami sok mindenre még nem garancia, mint ahogy az sem, ha technikából valaki jó általánosban), és ez elhitette velük, hogy nekik ezen a pályán van a helyük. A kutatói életpálya ráadásul romantikusnak tűnik, misztikusnak, nyugodtnak, társadalmilag megbecsültnek és jól fizetettnek (nem Magyarországról beszélünk). Ez természetesen vonzó, és egy nyert versennyel a zsebben elérhetőnek is tűnik.

Lekapcsolt lámpa mellett még elmélázott azon, hogy addigi élete mennyi lenyomatott hagyott már a testében: nem nagy dohányos, de annyi cigit azért elszívott életében, amennyi bizonyosan meglátszik a tüdején és az ereiben. Az alkoholt mindig is szerette, így a máján a nyomok, ha még nem súlyosak is, de biztosan kiütköztek már. Az évek során elfogyasztott zsír párnát fon a hasa körül. És akkor ott vannak még azok a jelek is, amiről igazán nem is tehet: öregednek a csontjai, érdesebb és ráncosabb a bőre, és az évtizedeken át szinte tökéletes ritmusban verő szíve sem a régi már.

Be vagyok ebbe zárva, és nincs menekvés. - gondolta magában. Az agyam viszont - nyugtázta némi vigasszal - még rendben van, hiszen ez a gondolat is megszületett benne.

Párszor már észrevette a szemben levő asztalnál ülő nő, hogy Ábris tekintete oda-odatéved. Ábrisnak valójában nem tetszett különösebben a nő, maga sem tudta minek mozdul arra időnként a tekintete. Hamarosan azonban, kint a teraszon, leült egy fiatalabb és határozottan csinosabb nő. Átfutott az agyán a kérdés, hogy nem táplálja-e a kisebbségi érzését a szembenülő hölgynek, ha a nem akaratlagos pillantásai ezentúl a terasz felé irányulnak? Nem akarta volna ezzel megbántani. Hogy lezárja a kérdést, rendelt egy újabb felest. Úgy számolta, még négy kell ahhoz hogy összerogyjon.

Népünk teljes szabadsága felé vezető történelmi menetelésünk kiemelkedő mérföldkövéhez érkeztünk! A mai napon megmutatjuk ellenségeinknek, hogy minden, rendszerünk bomlasztására tett kísérletet immáron atombombával is képesek vagyunk megtorolni! - zengett a tér a vezető hangjától. A pódiumot katonák tökéletes formába álló tömege vette körül, míg a térre vezető utakat kivezényelt civilekkel töltötték meg. - A mostani erődemonstráció szolgáljon bizonyítékául annak, hogy tudományunk immáron a legnagyobb nemzetek közé helyez bennünket kiváló tudósaink áldozatos munkájának hála - ennek hallatán megremegett a bombaprogram főmérnökének, Namnak a lába, aki közvetlenül a vezető mögött állt a tribünön -. Öt, négy, három, kettő, egy! - Ezzel a vezér megnyomta az indítógombot.

A hordozórakéta hatalmas robajjal kitört a száz kilométerre levő indítóállomásról. Mindenki szeme a hatalmas kivetítőkre szegeződött. A rakéta a magasba emelkedett, és hamarosan a térről is látni lehetett a hajtóműből áramló távoli tüzet.

A főmérnök szeme lezáródott, érezte, hogy kifut belőle az erő. Bocsásson meg minden ártatlan ember, rebegte elhaló hangon.

Nam utolsó pillanatban a vezérlőrendszerbe táplált koordinátamódosításait szenvtelenül olvasta a processzor. A rakéta egyenesen a tér felé tartott.

Az egyszer felvett pantalló ott hever az ágy szélén. Minden alkalommal, mikor elmegyek mellette, molesztál a dilemmám: hová tegyem? A szekrénybe már nem, mert már nem tiszta. A szennyesbe sem mert még nem koszos. Mint valami elvarratlan szál, mely még megoldásra vár.

Egy ismerősömmel sörözés közben beszélgettünk, és mikor a véletlen fogalmára terelődött a szó, azt mondta, hogy a véletlen nem más mint a káosz a végtelen hatványra emelve. Rögtön megértettem, hogy miről beszél, még akkor is, ha ezek a fogalmak (káosz, végtelen hatvány) nem egyszerű fogalmak matematikailag. Azért értettem meg könnyen, mert intuitíve elég kézenfekvő.

Magam mostanában elég sokat gondolkodom a tér és az idő természetén (konkrétan azon, hogy hogyan lehetne diszkretizálni, mert sok jel mutat arra, hogy kis léptékben a tér talán nem folytonos), sok ötletem van, de szinte semmit nem tudok matematikailag preciz formába önteni.

Ki tudja hány újszerű gondolat születik abból az agyi zajból, amit az előző posztban írtam, de a következő zaj már a feledésbe is repíti az előző gondolatot. Ha lenne (a jövőben) egy szuperszámítógép, amelyre mindenkinek az agya rá lenne kötve, és ez a gép mint valami szuperagy működne, mely a rákötött agyak gondolatait értelmezi, rendszerezi, továbbgondolja, következtetéseket von le belőlük, akkor az... új minőségi szintre emelné a gondolkodást. Ez a jelenből nézve több mint pszichedélia... :)