Instant Filozófus

Azok az összefüggéstelen és néha értelmetlen gondolatsorok amelyek a semmiből hömpölyögnek elő sétálgatás, buszozás, szimpla semmittevés közben, felfogásom szerint olyan agyi elektromos áramköri zajok, mint amilyenek a digitális fényképezőgépnél figyelhetünk meg, amikor elzárjuk a fény útját. A processzor a gyenge áramköri zajt jeleníti meg a kijelzőn, ami elnyomódik, amikor mérhető mennyiségű fény érkezik a chipre.

Az agyban a különbség annyi, hogy az agy az értelmetlen zajnak is jelentőséget kíván tulajdonítani. Így lesz a szimpla elektromos zajból valamilyen gondolat, ami valójában "nem is volt benne" a zajban.

A blogom lényegében ilyen zajok rögzítéseinek sorozata, illetve tudatos, bővebb kifejtése.

Világszenzációként futott körbe a hír, hogy sikerült megfejteni az ún. wow!-signal tartalmát. A korábbiaknál jóval pontosabb és intelligensebb számítógépes algoritmusok segítségével kiderült, hogy a nyilas csillagkép egyik csillagának rendszerében repülő két földönkívüli asztronauta beszélgetésének foszlányáról van szó - jelentették be rádiócsillagászok. Történelmi pillanatnak vagyunk tanúi, földön kívüli intelligens élet nyomára bukkantunk! Álljon itt a teljes jelsorozat dekódolt formában:

"Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy ha belefingasz egy működő porszívó csövébe elöl, hátul, a kijövõ levegőben érzed-e a fingszagot?"

A kutatók - a felfedezés történelmi jelentősége ellenére - a bejelentés után rögtön távoztak a sajtótájékoztatóról, és további kérdésekre sem voltak hajlandóak válaszolni.

Vajon mi lehet az oka, hogy a saját gyerekünket, szüleinket jobban szeretjük más embereknél gyakran még akkor is, amikor az a gyerek vagy szülő (kívülről nézve) emberileg egy hajítófát sem ér?

Egy lehetséges válasz az, hogy az együtt levés hosszú ideje alatt van időnk megfigyelni azokat az apró, finom személyiségbeli vonásokat, amelyek az egyént egyedivé teszik. Humort, járásmódot, mimikákat, anyajegyeket a háton, fura lábujjgörbületet és így tovább. Ha valakit ilyen mélységig ismerünk, azt egyszerűen szeretjük.

Talán értékeljük azt a hosszú befektetett időtartamot is, mely ahhoz szükséges, hogy ezt a nagy ismeretmennyiséget összegyűjtsük a másikról.

Néhány vízcsepp landolt a lábszáramon. Az ajtó záródását hallva hátranézés nélkül is tudtam, hogy a vécéből éppen kilépő utazótársam lerázott kezéről érkeztek. A vízcseppekben nyomokban talán még megtalálható vizelet képe kissé ingerültté tett. Az pedig, hogy nemrég zuhayoztam ezt csak fokozta.

Mikor hátrafordultam, megláttam, hogy a kéz tulajdonosa egy fiatal nő. És ezzel a vízcseppek mintha egy csapásra elveszítették volna undorító mivoltukat...

Isten egyre kétségbeesettebben bámulta a vörös foltokat a képernyőn, melyek a küszöbértéknél magasabb koncentrációjú nemkívánatos eseményeket mutatták. Az általa teremtett Univerzumban huszonhét bolygón volt élet - ebből tizennégyen úgymond értelmes. Mind a tizennégy helyén a képernyőn gyakorlatilag összefüggő vörös foltot látott.

Tanácsadó testületett állított fel, a legjobb programozóiból és technikusaiból álló sereg igyekezett kiötölni, hogy mit lehetne tenni a jelenség visszaszorítására. A konzultációk után Isten éjszakánként folytatta a munkát és tovább böngészte az Univerzumot létrehozó kódrendszert, különösen a szerves élet létrejöttéhez szükséges kémiai reakciókat leíró modult. Hibát azonban ezen a szinten nem talált. A teljes testület egyöntetűen amellett foglalt állást, hogy az úgynevezett természeti törvényeket leíró rendszer tökéletesen működik.

Hosszas vívódás után mindenki egyetértett, hogy egyetlen járható út maradt: a valósidejű beavatkozás. Ugyanakkor világos volt az is, hogy ez szembemegy a Teremtés egyik legfontosabb alapelvével, miszerint a megalkotott rendszert a kezdeti aktus után bolygatni már nem szabad. Mindenki Istenre vetette a tekintetét. Ő azonban csak annyit mondott, hogy a kérdésre néhány nap múlva visszatérnek.

Isten három teljes napnyi élelemmel bezárkózott az irányítóterembe, és megkezdte a kínkeserves aprómunkát. Futás közben írta át a kódot, sorról sorra. Módosított, visszaállított. Módosított, visszaállított. Sikerült elérnie, hogy egy békekötést kierőszakoljon az egyik bolygón, de ugyanakkor ott egy másik területen háború tört ki. Lemondatott egy korrupt kormányzatot, de helyette jött egy autoriter rezsim. Megakadályozott egy tőzsdelufit, de ezzel növekedésre játszó kisbefektetők sora ment tönkre. És így tovább, tovább. A könnyebb dolga még azokon a bolygókon volt, ahol kevésbé voltak fejlettek a társadalmak.

Isten három nappal később holtfáradtan jött ki az irányítóteremből, a háta mögött levő vörös foltok azonban lényegében ugyanolyan sűrűséggel borították a képernyőt, mint annak előtte. - Szóval semmi sem változott? - kérdezték be-bepillantva a terembe a testület tagjai, akik már tűkön ültek, hogy lássák, mire jutott a Teremtő egyedül. - Semmi. - Intett Isten szomorúan.

Ez azonban nem volt teljesen igaz. Isten egy apró kódrészletet rejtett el a rendszerben. Egészen pontosan a gravitációt irányító modulban. Ezt ugyanis úgy módosította, hogy a tömegvonzás nagy, galaxisklaszterek közötti távolságokon taszítássá formálódjon. Ezzel azt okozta, hogy az Univerzum gyorsuló ütemben kezdett el tágulni a korábbi lassuló helyett. És azt, hogy mindezzel élettartama a töredékére esett az eredetihez képest...

Amint a két arc kiszállt a taxiból, a sofőr szinte érezte, ahogy a negatív légkör - mint valami levegőnél nehezebb, de légnemű közeg - lassan kiáramlik az utastérből. Hogy erre rásegítsen, lehúzta az ablakot. Tudatában volt mindannak, hogy merő irracionalitás amit érez és tesz, de mégis ott tartotta az ujját a gombon.

Hálás volt a következő utasnak aki mindössze fél kilométerrel arréb már le is intette. Mikor az beszállt, az általa keltett légmozgás a negatív légkör utolsó csomócskáit is kiűzte a padló környékéről.

- Mennyibe kerül a három együtt?

- 4000 Ft.

- 4000? De hát az nem osztható hárommal.

- 4002?

Pár hete új ismerőssel ebédelek együtt. Már elég korán kinyíltunk egymás felé, pár ebéd után tudtam, milyen bajai és örömei vannak az életben, és ő is tudta az enyéimet.

És kábé ennyi.

Két hét után már nem nagyon tudunk egymásnak mit mondani, mert közös hobbink nincs, én az ő problémáit nem tudom megoldani, ő sem az enyéimet. Ebéd után mindenki megy a dolgára.

Aztán arra gondoltam, hogy nem igaz, hogy ennyire unalmas vagyok, és talán ő sem az. Azon töprengtem, hogyan lehetne feldobni ezt a dolgot (és általában a jobb híján felszínesnek megmaradt emberi kapcsolatokat). Arra gondoltam, hogy egyszercsak előállok azzal, hogy a járdarepedésekre való rálépéseket a repedés vastagsága szerint szoktam osztályozni - van-e neki hasonlóan röhejes szokása, vagy bármi hasonló? Ha van, akkor együtt röhögünk és elindulunk valami új felé, ha nincs akkor beégtem.

Ma a buszon egy Burberry-táskás, strasszköves mobilos, elsőosztályú nő állt mellém. Tekintve, hogy nem lehetett több 28 évesnél, nem lapátolhatott össze ennyi pénzt. Nem is értettem, mit keres egy buszon. Nem adtam át neki a helyem. Ez volt az én privát, szánalmas, kispolgári bosszúm a nagymagyar újburzsoázia ellen. Instant Filozófus az ő nyűtt pulcsijában, régi sportcipőjével, pár ezer forintjával a zsebében.

A nap a lány szemébe sütött, így befelé fordult. Ahogy az előttem levő szék támlájának támaszkodott, a feneke hozzáért a felrakott térdemhez, és ez egyáltalán nem zavarta. Végigfutott rajtam a meleg, és azt vettem észre, hogy szorosabban fogom a kezemben az üres vizespalackomat. Gondoltam, hogy az első soppping kenternél úgyis leszáll. De nem tette, hanem csak jött és jött tovább.

A helyzetbe beleszokva újra kifelé bámultam az ablakon, mikor hirtelen bevillant a gondolat, hogy ez a csaj talán prostituált, aki kemény munkával szedegeti össze a pénzét. Ez a gondolat annyira nem hagyott békén, hogy a burzsoázia teljesen kiment a fejemből. Itt áll ez a fiatal nő, akit felkapaszkodott seggfejek dugnak meg nap mint nap, és még a hozzám hasonló egyszerű srácok megvetésével is szembesülnie kell. 

Teljesen össze voltam zavarodva. Az első fékezésnél átadtam neki a helyem, és láttam, hogy az ablaknak dőlve szinte nyomban lehunyja a szemeit. Lógó orral leszálltam.

"A nap legjobb perce az, amikor zuhanyzás közben egyszerre pisilek és ömlik a fejemre a forró víz." (Egy ismerős.)

Egy teljesen átlagos pillanatban - épp egy biciklis miatt álltam meg a járda szélén - jött a triviális, de mégis mélyen letaglózó gondolat, hogy az élet minden másodperce kényszerpálya. Hogy te éled és uralod a saját kis vacak életedet, az egy átkozott illúzió, a legalattomosabb fajtából.

Hiszen felnőnöd kell. Enned és innod kell, fürödnöd kell, pisilned meg kakálnod kell. Aludnod, pislognod és vakaróznod kell. Kezet gyakran mosnod kell, mert a baktériumoktól félned kell.

És ha mindez nem lenne elég, akkor: köszönnöd kell, elutasítanod és elfogadnod kell. Ingáznod kell. Gyereknek vagy szülőnek, szomszédnak, szeretőnek, férfinak vagy nőnek, beosztottnak vagy főnöknek lenned kell. A szexet élvezned kell, boldognak látszani kell. A megszokott márkádat megtalálnod kell. Beletanulni neked kell. A mások által megnevezett dolgokat szeretned vagy utálnod kell, de legalábbis viszonyulnod mindenhez kell. A Windowsodat update-elned kell, a telefonodat a töltőre feltenni kell. Szülinapi fotókat FaceBook-ra posztolni kell, mosolyogni mindegyiken kell.

És ha még ez sem lenne elég, akkor ott van az, hogy a rezsicsökkentésről valamit gondolnod kell, az Ebolára figyelned kell, a török EU-csatlakozást támogatnod vagy ellenezned kell. Tájékozottnak látszani kell, ezért a szír konfliktusra figyelned kell, a forint gyengüléséről valamit gondolnod kell.

Felejtened is kell, hiszen már most tudod, hogy majd egyszer gyógykezelésre járnod kell, a gyógyulásodért imádkoznod kell. Az orvosnak a segítséget köszönni kell, a rokonokat lerázni meg vigasztalni magadnak kell, a sok gyógyulási történetet meghallgatnod meg kell, de a végén meghalnod mégiscsak meg kell.

A minap zebrán való átkeléskor egy autó suhant el előttem, amiből pörgős zene szólt. Az adrenalin rögtön szétáradt az ereimben, azonnal cigi és bor után nyúltam volna. Aztán az idegrendszeremben a kezdeti élmény-impulzus hatása szépen lecsengett (ezt a lecsengési időtartamot a fizikában relaxációs időnek nevezik).

Az ilyen belső kellemes, rövidke élmények úgy mennek, ahogy jönnek. Olyan jó lenne, ha lenne olyan eszköz, ami ezeket tudná rögzíteni. Aztán amikor a főnököd szemébe bámulsz, megnyomni a zsebedben a play gombot.

Most, hogy kijött a vitathatatlanul trend-diktáló Apple intelligens karórája, sejthető, hogy mi lesz az új trend: minden biszbaszt a világhálóra fognak kötni, ha van értelme, ha nincs. Mivel a mérnökök és marketingszakemberek is emberek (utóbbinak még a nevében is benne van ez), néha ők is megszédülnek a saját ötleteiktől, és a Pelevin által olyan plasztikusan leírt csapdába esnek:

"Pontosan ez az egyszerű trükk képezi az alapját az emberiség egész történetének, amely értelmetlenül száguld a neolitikum ideje óta. Az ember a szavak segítségével előbb leírja azt, ami van. Aztán felcseréli a szavakat a mondatokban, és megkapja annak leírását, ami nincs. Aztán megpróbálja megcsinálni. Így jött létre a »léghajó«, a »tengeralattjáró«, az »alkotmányos monarchia« és az »anális szex«." (Pelevin azért hozzátehette volna, hogy alkotmányos monarchia nélkül ugyan lehet élni, de mégiscsak jó, hogy van léghajó meg tengeralattjáró, az anális szexről már nem is beszélve.)

Ha a dolgok internete a tetőfokára hág, még a vécélehúzó kar is netre lesz kötve. Ha nem vigyázunk, a Facebook leszippantja a memóriájáról, hogy mikor szoktuk a bélsarunkat a csatornába üríteni. Csak marketingcélokra,  semmi más. Hogy a következő belépéskor ott virítson majd a hasfogó reklámja a kezdőlapunkon.

És ha azt hinnénk, hogy nekünk intelligens vécélehúzó-kar sosem fog kelleni, elég lesz csak elmenni egy olyan ismerőshöz, akinek már van, és tüstént mi is inevitábilisnek fogjuk érezni. Sőt, ha már bekötöttük, utána már olyan klotyóba derogálónak érezzük beleüríteni, amelyiknek buta vécélehúzó karja van.

Az igazán high-tech-buzi, de felelős szülők pedig mobilra letöltött appal ellenőrzik majd a munkahelyről, hogy eleget, de mégse túl sokat pisil-e a gyerek otthon. A mégfelelősebbek pedig írnak a fejlesztőnek, hogy tegyen már végre egy checkbox-ot az appba, aminek bejelölésével a háziorvosnak automatikusan elküldődnek a progi mesterséges intelligenciája által előzetesen abnormálisnak ítélt vizelés adatai. Pár év és a maradi appnélküli szülők hülyén fogják magukat érezni szülői értekezleteken, és a gyermekorvosnál, annyi szent.

Így megy ez, ilyen az emberi természet. Egészen a neolitikum ideje óta.

Egy kedves idős hölgyismerős szavai:

"Te baszd meg, én az egész életemet egyetlen fasz mellett éltem le. Jó nagy marha voltam."

Joci fáradtan és álmosan bandukolt haza az edzésről, mikor egy munkás által húzott kiskocsi gurulásának finom hangjára lett figyelmes. - Olyan hangja van, mint amikor az eső kopog az aszfalton. - Ez a röpke gondolat - valamint az eső kopogásának elképzelése - elég volt ahhoz, hogy az álmosság elővegye. - Mit szólna ez a fickó, ha megkérném, hogy húzza körbe-körbe a kocsit, és neszeljen vele, míg én szundítok egyet a padon?

A szundítás gondolata elbágyította, így inkább arra terelte a gondolatait, hogy a barátnője náluk van és őt várja haza a szüleivel. Éppen emelte a fejét, hogy megnézze, kint van-e V. az ablakban, amikor meglátott egy teljesen fekete kóbor kutyát, aminek csak a körmei körül voltak fehér szőrpamacsok. Ez kiváltott valami homályos gondolatot a genetikáról, ami rövidsége ellenére épp elég volt ahhoz, hogy az erkélyük a séta közben kiússzon a képből. Nem volt kedve visszamenni. - Egy kutya körmei körüli pici szőrpamacsok. Egy ilyen apróka kis érdekesség preferálása a párom üdvözlése helyett. Milyen következtetéseket lehet levonni ebből? A pókhálónál is finomabb jelzése lenne ez annak, hogy elindultunk a megszokás útján?

Sétálgatott és mélázgatott volna még ha rajta múlik, de végérvényesen hazaért. Az ajtónyitást a gondolatfüzér ünnepélyes és szimbolikus - valamint kissé lehangoló - lezárásának tekintette. Édesanyja éppen az előszobában volt. Üdvözlés után rögtön hozzávágta Jocihoz, hogy igazán kitakaríthatott volna, ha már a barátnőjét várja. Joci bal halántékában érezni vélte, amint egy ér a túlnyomástól elpattan a fejében.

- Tudd meg, hogy a szobám térfogata a Világegyetem teljes térfogatának olyan apró töredéke, hogy ebben a negligálható térfogattartományban rendet rakni igazán semmi értelme nem lenne. Ráadásul a rendrakással keletkező szobámbeli entrópiacsökkenés a szoba Világegyetemre vonatkoztatott komplementertérfogatában az entrópia legalább ekkora megnövekedésével járna¹, szóval ez már rögtön két ok, hogy ne basztass a takarítással.

Nem mondhatni, hogy ezt a stílust Joci édesanyja ne vette volna zokon. - Én azért kitakarítottam helyetted. - És elővette végső fegyverét is, a közhelyet: - Mit csinálnának a férfiak nők nélkül?

Ábris doktor, aki végig követte az ajtófélfánál a beszélgetést, ezen a ponton nem állhatta, hogy ne nyilvánuljon meg. - Bizonyára többet maszturbálnánk.

¹ Meg kell jegyeznünk, hogy Jocinak ebben sajnos nincs teljesen igaza. A rendrakással (rendezettség növelésével) elért entrópiacsökkenés valóban entrópianövekedést okoz a rendrakás által közvetlenül nem érintett térfogattartományban, csakhogy ez a térfogattartomány elsőre nem a szoba külseje lesz, hanem - Joci rendrakás közbeni izomműködése által létrejövő apró levegőhőmérséklet-emelkedés okán - annak belső légtere. Jocinak akkor lenne igaza, ha az izomműködése nyomán felmelegedett levegőt (minimum a korábbi hőmérsékleti egyensúly eléréséig) kiszivattyúznánk a szobából, de ebben az esetben is csak akkor, ha a szivattyú a szobán kívül működne. Ezt Ábris részletesen el is magyarázta Jocinak, mikor felesége már nem volt jelen.

A csengetés elfedi a kopogtatás hangerejében és ritmusában testet öltő személyiségjegyek és pillanatnyi hangulatok közötti különbségeket.

Tanulságos kis esetet mesélek el, ami a játékelmélettel és a közgazdaságtannal van kapcsolatban.

A fodrászom évekig 800 Ft-ot kért el a munkájáért, és én minden alkalommal 1000 Ft-ot fizettem neki a borravalóval együtt. Beismerem, az első alkalommal nem voltam tudatában, de hamarosan rájöttem, hogy ezzel a fodrászt enyhe "szorítóba" kényszerítettem, amivel az elején még nem volt érzékelhető problémája de az idő elteltével (infláció) már igen.

Miért? Azért, mert noha az infláció már megkövetelte volna az áremelést, de a túl nagy emelés nyilván nem lett volna "barátságos" lépés. Meddig lett volna észszerű emelni az árat 800-ról? 1200-ra már 50%-os emelés lenne! Inkább 1000-re? Csakhogy én mindig is 1000-et fizettem. Az áremelés eredménye az lett volna, hogy én (esetlegesen) továbbra is 1000-et fizettem volna (hogy adok-e több borravalót, azt a fodrász előre nem tudhatta), de a plusz 200-at mostmár nem borravalóként könyveljük el, hanem a tényleges szolgáltatási ár részeként. Szóval az áremelés mindkettőnk számára kizárólag (!) negatív haszonnal járt volna: a kuncsaft elesik a "borravaló adásának érzésétől", és ez a kuncsaftjára figyelő szolgáltatónak sem öröm. (Ami nem forintosítható, de létező veszteség, és ez sokszor komolyabb helyzetekben igen fontos lehet.)

Játékelméleti nyelven úgy mondanánk, hogy a 800 Ft költség <-> szolgáltatás megkapása egy egyensúlyi helyzet, amiből a játékosok (szolgáltató és szolgáltatást igénybe vevő) nem tartják indokoltnak kimozdulni. Sőt, ez stabil egyensúlyi helyzet, mert a kis kimozdulás sem éri meg (kis áremelés -> negatív (bár nem forintosítható) haszon). Nagy áremelés pedig a kuncsaft elvesztésével is járhat (a fodrász nem lehetett benne bizonyos, hogy nem megyek máshoz). Az egyensúlyi pont megtörése csak a borravaló, illetve a 800->1200 lépés nagyságának elinflálódása révén valószínű.

Szóval a tanulság az, hogy borravalóval az árat csökkenteni ugyan nem lehet, de bizonyos esetekben kívánatos szinten lehet stabilizálni hosszabb-rövidebb ideig.

Az ismeretlen, szintén buszra váró lánnyal csak ketten voltak megállóban, mikor a locsolókocsiból áradó vízpermet elől félreugrottak. Mikor a kocsi elment, a férfi meglepődve vette észre, hogy a lány több helyen vizes lett. Lenézett a kezeiben tartott pizzára, amit a feleségének vitt, majd homályosan érzékelhető belső ellenkezése dacára felszállt a buszra...

A minap egy szimpla rotringceruza összeszerelésben találtam meg azt az igazi, belefeledkezős flowt, tudjátok, azt a külvilágkizárósat.

Nem tudom minek ambicionálunk olyan magasratörő célokat, amiket kurva nehéz elérni, úgy mint egy ország irányítását, olimpikonná válást meg hasonlókat. Mindenki szereljen rotringceruzát és kész.

Nem vagyok a keleti vallások szakértője, csak Az öt világvallás c. könyvet lapozgatva eszembe jutott néhány gondolat. Ezekről írnék most egy picit.

Nekem nem szimpatikus az, hogy a keresztény ember misztikumot lát sok mindenben, amiben nincs. Ilyen mondjuk a halál. Vagy hogy egyes dolgoknak, úgy mint bűn, szeretet stb. transzcendens eredetet feltételez. Más, fogós kérdéseket pedig elintéz azzal, hogy rávágja a választ: Isten az oka. Ilyen a Világ keletkezése, az élővilág sokszínűsége, például.

Glasenapp könyvének taoizmusról szóló fejezetében azonban sok megközelítés valahogy adekvátabb választ ad a fenti kérdésekre.

Kezdjük a halállal. A rokonok (akik alig bírják elképzelni, hogy hogy lehet valaki ateista) időnként provokatív célból :) nekem szegezik a kérdést, hogy "akkor szerinted mi történik a halál után?" Én meg - hasonlóan provokatív célból - rávágom, hogy elrohadunk, és kész. :)

Nálam költőibben fogalmazza ezt meg Csuang Csou a 176. oldalon:
"Temetetlenül a varjaknak és a ragadozó madaraknak szolgálok majd táplálékul, eltemetve a férgeknek és a hangyáknak..."

Ugyanő helyreteszi az ember Világmindenségben betöltött szerepét is (175. o.):
"A kilenc földrészen lakó valamennyi ember közül az egyes ember csak egy. Ha tehát összehasonlítjuk őt a lények miriádjaival, nem olyan-e, mint egy szőrszál vége egy ló testén?"

Folytassuk a Világ keletkezésével. Csou őszintén bevallja, hogy fogalma sincs, miből keletkezett a világ (ami szerintem az egyetlen tartható álláspont):
"Az, hogy a kakasok kukorékolnak, és a kutyák ugatnak, az emberi bölcsesség számára felfogható. De a legnagyobb bölcs sem képes megmagyarázni, miért alakultak a dolgok olyanná, amilyenek, és nem tud rájönni, hogyan fejlődnek tovább a jövőben... Az értelem a dologi világ határfogalma. Beszéd és hallgatás nem elegendő ahhoz, hogy a taót felfogja." (A tao körülbelül a minden anyagi létezőben megtestesülő rend és törvény.)

A tao a világ ősoka is, abban az értelemben, hogy "ebből a megismerhetetlen transzcendensből keletkezett a lét, vagyis a mindenség egységes voltának állapota, melyben minden különbözőség még szétválasztatlan... Azzal, hogy a mindent egyesítő taoból sokság lesz, a világban ellentétek keletkeznek, amelyek korábban nem léteztek. Jó és rossz, nehéz és könnyű, hosszú és rövid, magas és mély, korábbi és későbbi feltételezik egymást." (Lao-Ce)

Ez szerintem rímel arra, ami ténylegesen történhetett a Világ keletkezésekor (csak spekuláció): a Világegyetem ősalakjában egy összefonódott kvantumrendszer, melyet egyetlen hihetetlenül nagy Hilbert téren értelmezett hullámfüggvény ír le. Ebben a térben nincs értelme távolságokról és időtartamokról beszélni, mert minden elválaszthatatlan, megkülönböztethetetlen. Aztán a hullámfüggvény redukciójaképpen előbukkannak az egyes részek, mint önálló létezők... És innentől van nehéz és könnyű, hosszú és rövid, magas és mély. Aztán az ember megjelenésével most már van jó és rossz is.

A tao tehát, meglehet, pusztán csak az a személytelen és akarattalan természettörvény, amit vizsgálunk is évezredek óta. A taoista filozófusok elmélkedéssel, a természettudósok pedig ingára felfüggesztett golyókkal, kísérleti egerekkel, lélektannal, távcsövekkel, lombikokkal meg Rorschach-teszttel.

Most pedig megyek, és befizetem a villanyszámlát.

Egy barátom gerincsérülést szenvedett egyszer, ami után hosszas rehabilitációra volt szüksége. Ezen idő alatt viccelődött, hogy idős nénikkel ismerkedik a kezeléseken.

Ma egy idősödő hölgy ácsorgott előttem a buszmegállóban. A szandáljából kilátszó lábujjaira vetődött a tekintetem, és az a hülye kérdés ötlött fel bennem, hogy mikor nyalták meg vajon őket utoljára.

A fenti két részt összekombinálva az jutott eszembe, hogy az ingyen ölelés mozgalmát tovább lehetne fejleszteni, és segíteni idős(ödő) embertársainknak, hogy még egyszer (vagy párszor) az életben jól érezzék magukat. Az ágyban.

Mielőtt pfujjolnánk Instant Filozófus ötletét olvasván, tegyük szívünkre a kezünket: 70-80 éves korunkban nem örülnénk-e annak, ha valami 20-as kiscsaj (vagy srác, kinek hogy) jól ellátná a bajunkat? Naugye.

Ábris a vendégségben önfeledten nézte, ahogy az anyuka játszik gyermekével két felfújt zsemlészacskó dörzsölgetésével. A következő pillanatban azonban villámcsapás-szerűen érkezett a kizökkentő gondolat Ábris agyába: mekkorát lehetne már onanizálni a két zsemlészacskó között, ha azokat egy kis síkosítóval bekennénk. Sok mindent kipróbált fiatalkorában, ami az Amerikai Pite alkotóit is megszégyenítené - de ez sohasem jutott még az eszébe.

El is játszott a gondolattal, hogy a hétfői kutató szemináriumon az SU(3) szimmetriacsoporttal általánosított Maxwell-egyenletek egyik speciális esetének numerikus megoldása helyett ezzel áll elő.

Ami viszont nem vicc, gondolta magában, az az, hogy hasonló gondolatokat megosztani csak a legeslegjobb és hasonló ívású barátokkal lehet. Legszívesebben most azt kívánta volna, hogy utazzon vissza az időben valamelyik középiskolás csoportos lerészegedésre.

A gondolattól megvidámulva fenékig ürítette borospoharát...

Három, mostanában látott reklám által bemutatott kép:

Egy izzadásgátló reklámjában a hatást egy izmos sportoló mutatja be, aki egy vulkán fölött ugrálva végez mindenféle gyakorlatot, és egy csepp izzadság sem préselődik ki a pórusaiból.

Egy autómárka reklámjában egy szép nő vigyorog ki a kocsiból, miközben alul bizonyára nedvesedik attól, hogy milyen mutatványokat mutat be a jóképu pasija az autóban.

Egy arctisztító reklámjában egy hibátlan bőrű(vé Photoshoppolt) modell nézi magát a tükörben, amint a házból való kilépés előtt tisztítja már eleve ragyogó arcát.

A fenti, tévéből vett reklámok így mutatják tehát a világot. Most Instant Filozófus elképzeli, hogyan is zajlanak a fenti életképek a valóságban, az átlagfelhasználó általi használat közben.

Az izzadásgátlót egy kapuzárási pánikban szenvedő ötvenes fickó keni/fújja a (felesége által túl szőrösnek ítélt) hónaljára, de nem azért, hogy tüzes vulkánokat ugorjon át megizzadás nélkül, hanem azért, mert egy kurva kemény napja lesz az unott munkahelyén, melyet legszívesebben a földdel tenne egyenlővé.

Az autómárka nője nem vigyorog kifelé a kocsiból, csak bámul, és a legkevésbé sem nedvesedik, ahogy a férje vezeti a 20 éves Suzukit. Az autót, melyhez közös életük elején még annyi - megvalósulatlanul maradt - álomutazás kötődött.

Az arctisztítót magára kenő nő... és itt abbahagyom, mert érzem, hogy kezd magával rántani a depresszió ahogy magam elé képzelem milliók, milliárdok sematikus életét. Köztük az enyémet... Az örvényként lehúzni próbáló melankóliámat szemlélve azonban történt valami szokatlan: a hosszú hónapok óta (egy év is van már, vagy picit több) nem látott énemmel találkoztam. A sétálva szemlélődővel, az elcigarettázgató, bús-borús, de mégis vidám énemmel. Az életvidám párom mellett nem mutathatom depressziósnak magam, ezért nem találkoztam ezzel a személyiség-részemmel már egy ideje. Ez az énem mostanában úgy nyomódgatik el, mint a korábbi cigarettáim.

Tessék: az ember egy kapcsolatban még a saját bejáratú melankóliáját sem élheti meg örömmel.

- Szia, ne haragudj, de nagyon sürgős lenne eljutnom a Nyugatihoz. Nem tudnál segíteni? - lépett oda egy lány a pirosnál Péterhez, aki lehúzott ablakkal bambult a volánnál.

Péter szíve nagyot dobbant, amint meglátta a húszas évei elején járó, rendkívül szép lányt. Rögtön észrevette, hogy tényleg sürgős a dolog, mert a lány kétségbeesetten szorongatta a mobilját és alig láthatóan remegett.

- Hogyne, pattanj be. - válaszolta habozás nélkül. Idegességében alig kérdezett a rövidke úton a lánytól, aki a szívességet hálásan megköszönte, majd amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is illant a forgatagban.

Azon az estén a 42 éves Péter olyan hévvel vitte ágyba a feleségét, mint az első éjszakák egyikén.

Viktor Pelevin hihetetlenül fantáziadús írásai számomra letehetetlenek. A fenti könyvéből idézek néhány bekezdést.

"Esténként a hatvanas évek egzisztencialista regényeit olvasgattam - egy egész szekrénnyi maradt rám belőlük egy atomjégtörő kapitányától, aki az én kéglimben süllyedt el a privatizáció évei alatt. Az olvasástól egy időre a depresszióm bizonyos jótékony európai árnyalatot kapott, de elég volt egyetlen egyszer felszállnom a tömött villamosra ahhoz, hogy a gondolkodó nádszál megint csak kopasz zsidó lúzerré változzon."

"Most már értettem, hogy a remeték meg a katakombalakók miért mutatnak olyan kevés érdeklődést, ha azt ajánlják nekik, térjenek vissza a normális világba. Mit csináljanak ott? Maszturbáljanak a torrentről letöltött pornófilmre, amelyet Ausztráliában betiltottak[...]? Vagy popcornt rágcsáljanak, miközben a blogoszféra szaros gladiátorainak küzdelmét figyelik? Vagy dekkoljanak a benzingőzös dugóban, egy élénkpiros Porschéban?

Mert hiszen én csak azt sorolom elő, amit az emberek jutalomképpen kapnak a napi megalázó és értelmetlen munkájukért."

"Pontosan ez az egyszerű trükk képezi az alapját az emberiség egész történetének, amely értelmetlenül száguld a neolitikum ideje óta. Az ember a szavak segítségével előbb leírja azt, ami van. Aztán felcseréli a szavakat a mondatokban, és megkapja annak leírását, ami nincs. Aztán megpróbálja megcsinálni. Így jött létre a »léghajó«, a »tengeralattjáró«, az »alkotmányos monarchia« és az »anális szex«."