Szokás mondani, hogy a művészeket az elmúlástól való félelem vezeti az alkotás során. Nem akarnak nyom nélkül elmúlni, ezért alkotnak, hogy a műveikben fennmaradjanak. A magam részéről a blogolást (na nem művészi szinten persze) én is halálfélelemből csinálom, mégha tudat alatt is. Félek, hogy az a sok faszság, amit itt összehordok, csak úgy elvész, ha nem írom le. (Habár egy hindu barátom szerint minden gondolat öröktől fogva létezett és örökké létezni fog. Amit te kigondoltál, azt valójában nem te gondoltad ki, hanem a Mindenségből hívtad le.)
De még a blogolásig sem kell elmenni. Az, hogy vizet viszel a hátizsákod oldalhálójában, nem más, mint a haláltól való félelem közvetett megnyilvánulása. Nem azért viszed, mintha attól félnél, hogy a város közepén szomjan halsz, hanem azért, mert kimondatlanul ott van benned, hogy ha hosszabb távon nem iszol elég vizet, a sejtjeid hamarabb elhasználódnak. Aztán a végén az indokoltnál hamarabb nyögi be a kaszás, hogy oké, tegyél le mindent ami a kezedben van, és gyere. Most.
