Valószínűleg nem mondok senkinek újat, ha közlöm, hogy a tudományos világban publikált eredmények között jócskán vannak nagyon alacsony minőségűek is. De hogy lehet az, hogy sok "tudós" silány munkákat tesz le az asztalra? Hát nem csak a legkiválóbbak lesznek tudományos kutatók, akik az életüket szentelik annak, hogy jelentős új felfedezésekkel gazdagítsák az emberiség tudástárát? A válasz egyszerű: nem. Régóta foglalkoztat engem is a kérdés, hogy miért nem? Azaz, miért van, hogy sok kutató értéktelen vagy közel értéktelen munkát végez. És hogy felismeri-e önmaga ezt vagy sem? (Hogy mi értéktelen és mi nem, azt azért nem mindig könnyű eldönteni, ám bizonyos esetekben mégis könnyű. Ez is egy poszt témája lehetne. Mint ahogy az is, miért van sok-sok újság, ami az értéktelen munkákat megjelenteti.)
Az egyik nyilvánvaló válasz az, hogy sajnos a tudományos életben sincs tökéletesen megoldva a finanszírozás, és gyakran olyan mutatókban kell jól produkálni (cikkszám, hivatkozások száma), amik nem feltétlenül tükrözik a tényleges tudományos teljesítményt és minőséget. Ha többet kell publikálni egy pályázat miatt, akkor a kisebb részeredményeket érdemesebb külön-külön leközölni. Ha több hivatkozás kell, hasonló területen dolgozó kutatók összeállnak és hivatkozzák egymás eredményeit. Noha ez egy érdekes problémakör (morális szempontból is), de most nem ezzel akarok foglalkozni.
Sokkal jobban érdekel a dolog egyéni oldala: miért van, hogy sokan kitartóan (és időnként büszkén) teszik közzé silány eredményeiket, akkor is ha erre semmilyen külső körülmény nem kényszeríti őket? Szoktam látni munka közben ilyen kutatókat és a legnagyobb lelkesedéssel dolgoznak ők is, csakúgy mint bárki más.
Íme néhány lehetséges válasz:
1) Útmutatás hiánya. Az a mesterek egyik nagy feladata, hogy megmutassák, mi az igazán előremutató egy adott területen, milyen irányokban kell haladni, milyen kérdéseket érdemes feltenni. Ha ilyen iránymutató mester nincs (vagy nem igazán jó a területén), az ifjú kutató munka közben könnyen elhiheti magáról, hogy amit éppen csinál az értékes, pedig hát lehet, hogy nem igazán az: jó érzés bebizonyítani valamilyen új tételt, vagy előállni valamilyen statisztikai következtetéssel egy társadalomtudományi kérdésben, ám mögé látni, hogy ez jelentős-e a maga területén, az nem feltétlenül egyszerű. Ennek kiértékelésére szolgálna a mester.
2) Hiúság és dopamin. Mint írtam, jó érzés előállni valamilyen még addig nem ismert eredménnyel, és megjelentetni azt egy folyóiratban, hiszen az megerősítést ad, hogy jók vagyunk a szakmánkban. Főleg úgy, hogy a társadalom vagy szűkebben a barátok, családtagok - lévén nem szakértők - úgy gondolják, hogy egy eredmény megjelentetése tudományos folyóiratban az valami emberfeletti teljesítmény. Sokszor persze igen, de nem mindig. A publikálás tehát jutalom. Pozitív visszacsatolás. Dopamin. Kockacukor. A minőségtől szinte teljesen függetlenül. Azt is tegyük hozzá, hogy a publikációk olvasottságát, rá való hivatkozásokat, vagy a szerző profiljának látogatottságát akár napi bontásban lehet megtekinteni. Ezeknek a statisztikáknak a követése akár addiktív is lehet.
3) Nem minden tudós okos. Egyszerűen az van, hogy nem minden kutatómunkát végző ember okos. Ahogyan van kontár vízvezetékszerelő, úgy van kontár biológus, csillagász, fizikus, matematikus is, aki csak "ugatja a szakmát". Ez van. Hogy ők miért választanak mégis ilyen nehéz foglalkozást, mint a kutatóé? Talán azért, mert nyertek egyszer egy általános iskolai helyi versenyt (ami sok mindenre még nem garancia, mint ahogy az sem, ha technikából valaki jó általánosban), és ez elhitette velük, hogy nekik ezen a pályán van a helyük. A kutatói életpálya ráadásul romantikusnak tűnik, misztikusnak, nyugodtnak, társadalmilag megbecsültnek és jól fizetettnek (nem Magyarországról beszélünk). Ez természetesen vonzó, és egy nyert versennyel a zsebben elérhetőnek is tűnik.
