Három, mostanában látott reklám által bemutatott kép:
Egy izzadásgátló reklámjában a hatást egy izmos sportoló mutatja be, aki egy vulkán fölött ugrálva végez mindenféle gyakorlatot, és egy csepp izzadság sem préselődik ki a pórusaiból.
Egy autómárka reklámjában egy szép nő vigyorog ki a kocsiból, miközben alul bizonyára nedvesedik attól, hogy milyen mutatványokat mutat be a jóképu pasija az autóban.
Egy arctisztító reklámjában egy hibátlan bőrű(vé Photoshoppolt) modell nézi magát a tükörben, amint a házból való kilépés előtt tisztítja már eleve ragyogó arcát.
A fenti, tévéből vett reklámok így mutatják tehát a világot. Most Instant Filozófus elképzeli, hogyan is zajlanak a fenti életképek a valóságban, az átlagfelhasználó általi használat közben.
Az izzadásgátlót egy kapuzárási pánikban szenvedő ötvenes fickó keni/fújja a (felesége által túl szőrösnek ítélt) hónaljára, de nem azért, hogy tüzes vulkánokat ugorjon át megizzadás nélkül, hanem azért, mert egy kurva kemény napja lesz az unott munkahelyén, melyet legszívesebben a földdel tenne egyenlővé.
Az autómárka nője nem vigyorog kifelé a kocsiból, csak bámul, és a legkevésbé sem nedvesedik, ahogy a férje vezeti a 20 éves Suzukit. Az autót, melyhez közös életük elején még annyi - megvalósulatlanul maradt - álomutazás kötődött.
Az arctisztítót magára kenő nő... és itt abbahagyom, mert érzem, hogy kezd magával rántani a depresszió ahogy magam elé képzelem milliók, milliárdok sematikus életét. Köztük az enyémet... Az örvényként lehúzni próbáló melankóliámat szemlélve azonban történt valami szokatlan: a hosszú hónapok óta (egy év is van már, vagy picit több) nem látott énemmel találkoztam. A sétálva szemlélődővel, az elcigarettázgató, bús-borús, de mégis vidám énemmel. Az életvidám párom mellett nem mutathatom depressziósnak magam, ezért nem találkoztam ezzel a személyiség-részemmel már egy ideje. Ez az énem mostanában úgy nyomódgatik el, mint a korábbi cigarettáim.
Tessék: az ember egy kapcsolatban még a saját bejáratú melankóliáját sem élheti meg örömmel.
