Egy teljesen átlagos pillanatban - épp egy biciklis miatt álltam meg a járda szélén - jött a triviális, de mégis mélyen letaglózó gondolat, hogy az élet minden másodperce kényszerpálya. Hogy te éled és uralod a saját kis vacak életedet, az egy átkozott illúzió, a legalattomosabb fajtából.
Hiszen felnőnöd kell. Enned és innod kell, fürödnöd kell, pisilned meg kakálnod kell. Aludnod, pislognod és vakaróznod kell. Kezet gyakran mosnod kell, mert a baktériumoktól félned kell.
És ha mindez nem lenne elég, akkor: köszönnöd kell, elutasítanod és elfogadnod kell. Ingáznod kell. Gyereknek vagy szülőnek, szomszédnak, szeretőnek, férfinak vagy nőnek, beosztottnak vagy főnöknek lenned kell. A szexet élvezned kell, boldognak látszani kell. A megszokott márkádat megtalálnod kell. Beletanulni neked kell. A mások által megnevezett dolgokat szeretned vagy utálnod kell, de legalábbis viszonyulnod mindenhez kell. A Windowsodat update-elned kell, a telefonodat a töltőre feltenni kell. Szülinapi fotókat FaceBook-ra posztolni kell, mosolyogni mindegyiken kell.
És ha még ez sem lenne elég, akkor ott van az, hogy a rezsicsökkentésről valamit gondolnod kell, az Ebolára figyelned kell, a török EU-csatlakozást támogatnod vagy ellenezned kell. Tájékozottnak látszani kell, ezért a szír konfliktusra figyelned kell, a forint gyengüléséről valamit gondolnod kell.
Felejtened is kell, hiszen már most tudod, hogy majd egyszer gyógykezelésre járnod kell, a gyógyulásodért imádkoznod kell. Az orvosnak a segítséget köszönni kell, a rokonokat lerázni meg vigasztalni magadnak kell, a sok gyógyulási történetet meghallgatnod meg kell, de a végén meghalnod mégiscsak meg kell.
