Instant Filozófus

Ki vagyok én?

Ez a gondolatfolyam, ebben a testben.

"...ha elkezdjük felülről szemlélni a világot és tevékenységünket, mintha kívülről néznénk magunkat, ha elkezdjük magunkat felemelni, akkor cselekedeteink végül elveszítik mélyebb értelmüket. Ez azért van így, mert a Földet olyan objektumnak kezdenénk tekinteni, mint bármelyik másik égitestet, és már nem éreznénk az otthonunknak. Tevékenységeink az online vásárlástól a tudomány műveléséig puszta adatpontokra redukálódnának, melyeket ugyanazokkal a módszerekkel elemezhetünk és értelmezhetünk, mintha a részecskeütközéseket vagy a patkányok laboratóriumi viselkedését tanulmányoznánk."

Thomas Hertog: Az idő eredetéről (382. o.)

Egy rövidke gondolat arról, hogy mennyire alapvetőnek veszünk egy körülményt, ami pedig csak egy megvalósult esetlegesség, és korántsem törvényszerűség. Konkrétan az időérzékelésre gondolok.

Megszoktuk - sőt, az egész társadalmunkat arra építjük -, hogy az időszámításunkat természeti folyamatok irányítják. A nap szabályos pályája az égbolton diktálja a reggelt, delet, estét. A napóra a szimpla égre tekintésnél pontosabb mérést biztosít, a mai atomórák pedig ütemesen szolgáltatják a "ketyegést" majdnem a nanoszekundum milliárdod részéig pontos időméréshez a mobilunkba, a szatelitek számára és így tovább.

De mindez csakis azért lehetséges, mert a körülmények barátiak. Ha például két nap lenne az égen (a Föld egy kettős csillag kaotikus rendszerében keringene), és néha mindkettő látható lenne, máskor csak az egyik majd a másik, míg megint máskor mindkettő a Föld másik oldalát világítaná meg, nem tudnánk egyszerű naptárat, napórát, időszámítást készíteni. És ha ez a rendszer mondjuk még egy nagy tömegű neutroncsillaghoz is közel lenne, aminek a gravitációs hatása szabálytalanul befolyásolná az idő telését - az atomórán egy másodperc néha egy perc lenne néha csak egy tized és ez is attól függene, milyen távol vagyunk az órától -, az ember időérzékelése teljesen más lenne. Talán nem is vesződnénk vele, hogy rá alapozzunk bármit is.

Már a fenti is érdekes gondolat, de azt hiszem még tovább is mehetünk. Az, hogy az idő szabályosságáról ilyen alapvetően hamis (vagy inkább túlidealizált) mentális képünk van, leszivárog egészen az anyagot és annak mozgását leíró egyenleteinkbe. Egy kvantummechanikai szabad részecske például egy végtelen, "sima" térben létező valami, aminek a fázisváltozását egy szimpla időparaméter írja le. Márpedig egy részecske sosem létezik csak úgy, szabadon, mindig végtelen sok másik veszi körül, kaotikus táncban. Hogy ebből mi következik, azt nem tudom, de valószínűleg egy teljesebb, "szubkvantummechanikus" fizikai elmélete a valóságunknak le kell számoljon mind a térrel, mind az idővel, legalábbis abban a formában, ahogy azt ma definiáljuk...

A valóságba nem lehet beletekerni...

Kaleidoszkóp az elme...

(... a tulajdonosa számára is)

Valahol pár bitet egyfolytában mozgatunk...

Az imposztor-szindrómás nem tudhatja magáról, hogy imposztor-szindrómás, különben azt is tudná, hogy alapvetően a megérdemelt helyén van.

- Máig élénken él bennem az a pillanat, amikor friss házasokként ültünk a buszon, haza a bevásárlásból. Kezemben a frissen vásárolt felmosóvödör, benne ruhacsipesz, akasztók. Rendeztük be a lakást, amit én csak napfényes barlangunknak neveztem. - Az asztal másik oldalán ülő férfi enyhe nyilallást érzett a koponyájában. - A házasságunk alapvetően boldog volt. De volt egy számomra érthetetlen, megfejthetetlen pont. Nem a harmóniát megbontó dolog, tudja, csak valami bosszantó: a férjem egész életében dolgozott valamin, számolt, füzeteket töltött meg. Pedig nem volt tudós, nyomdai dolgozó volt. Mindannyiszor kérdeztem mi az amit számol, ő visszautasította, hogy beszéljen róla. Néha a vasárnapi ebédlőasztalt bontotta meg idő előtt, hogy a hülye - bocsánat - számításaihoz visszatérjen. Nem dugta el a jegyzeteit, de én egy kukkot se értettem belőlük. Most, hogy meghalt, mégiscsak szeretném tudni, mi volt ez az egész. Egy ismerősöm adta meg az ön számát.

A férfi lapozgatta az elé tett, kézzel írt jegyzeteket. Ilyen szavakat látott benne, hogy Lorentz tér, összefonódás, hullámfüggvény, Schwarzschild metrika. Ahogy haladt előre, nyilvánvalóvá vált előtte, hogy egy kupac szar az egész, tele tárgyi tévedésekkel, félreértett fizikai és matematikai koncepciókkal. A férfi ingerült lett, hiszen havonta kap hasonló számításokat önjelölt tudósoktól, akik a világegyenletet vélték megtalálni. Leküzdötte az ingerületét, és a nőnek csak ennyit mondott: - A férje, khm, a kvantumgravitáción dolgozott. - Látta a nő kérdő tekintetét, így hozzátette még: - Volt pár érdekes ötlete, ahogy látom.

Ezzel visszanyújtotta a kéziratokat a nőnek. - Ne hagyjam magánál? - kérdezte. - Maga talán több hasznát veszi.

- Nem, nem, köszönöm. - A második nemet már tompította. Remélte, hogy a hanghordozásából a nő nem detektált semmi lekezelőt.

Egy lány az utcán a telefonba: "Tegnap idegösszeomlást kaptam. Aztán kialudtam magam, és ma rájöttem mit kell tenni..."

Hogy mit kell tenni, sajnos, már nem hallottam, mert a lány hangját elnyomta az utca zaja. Hey, kislány, ma elsétáltál Instant Filozófus mellett!

nincs semmilyen szervi elváltozás, mondta az orvos, miközben a jobb veséről készült ultrahangfelvételt kinyomtatta, és áttért a bal vesére, aztán még megvizsgálta a mája méretét is, a máj is teljesen normális, közölte, és arról is kinyomtatott egy képet, mindeközben B. úgy érezte, hogy örülhet, hogy ennyi év és ennyi alkohol után még nem károsodtak a szervei, jók a laborleletei is, a testünk templom, emlékezett vissza a gyermekkorában hallottakra, tisztán kell tartani, nem szabad beszennyezni, és eldöntötte, de ezt már az orvostól eljövőben, a lépcsőn lefelé menet, hogy innentől kezdve más pennával írunk, idézett egy újabb gyermekkorából ismert szülői szállóigét, és nincs több alkohol, és nincs több cigaretta, de ez talán túl erős fogadalom, mindenesetre jelentősen mérsékelni kell, mert most még nincs károsodás, de ez biztos nem menne így a végtelenségig, ha úgy folytatnám mint eddig, és szinte undorodni kezdett az alkoholtól, habár két napja nem ivott egy kortyot se, és ekkor, szinte sorsszerűen, megcsörrent a telefon, Peti volt az, figyelj, holnap ráérek, és felétek lesz munkám, fussunk össze, mondta, mert éppen újra B. környékén dolgozott, és már egy hónapja nem látták egymást, így hát igent mondott, egy hónap hosszú idő, mindig olyan jókat beszélgetünk, és másnap délután találkoztak, és vettek sört, aztán este felé jött a tömény, jót beszélgettek, röhögve hugyoztak a bokorba, majd másnap reggel újra jött a kiszáradt száj, zúgó fej, tompaság, és ismét csak nem sikerült megállni, ennyit a pennáról, meg a templomról, már a hányinger kerülgette, a másik oldalára fordult, nem elég a kegyetlen másnaposság, a lelkiismeret-furdalás is gyötri, és még egy doboz cigit is elszívtam, hogy a kurva anyját, ilyen az ember, igazi trauma nélkül nincs igazi változás, gyűlölte magát, ráadásul jött ez a másnapos kanosság-érzés, hab a szenvedés-tortán, és felnyitotta a gépét, kikeresett valami videót, pár perc alatt végzett, megkönnyebbült kicsit, lehajította a zsebkendőt a földre, oldalra fordult, és szerencsére jött az álom, felszínes, de legalább álom, szenvedésmentes, lelkiismeretfurdalás-mentes, mintha kicsit meghalna, a halál, vese, máj, templom, vese

"...elővette a papírokat, és napi szokásához híven leellenőrizte a listán a neveket, hogy ugyanis sorba sikerült-e raknia őket, vagyis hogy stimmel-e az ábécérend, és stimmelt, és stimmelt, mint minden alkalommal, úgy ezúttal is a legnagyobb rendben talált minden egyes nevet, visszaült, hátradőlt, lehunyta a szemét, megint hintázni kezdett, és miközben arra gondolt, hogy lassan ideje kimennie, s megfőzni a délutáni vitaminteát, szép lassan elnyomta az álom, és aztán szép lassan megállt a hintaszék, de a halála nem rázott meg senkit..."

 

Krasznahorkai László - Herscht 07769 (részlet)

"Remélem..." pötyögte egy férfi előttem a trolin a telefonjába. Közben jött valami más üzenete, úgyhogy ezt félbehagyta. Gondoltam, kivárom, hogyan akarja folytatni. Talán így: "Remélem, megdöglesz, te szemét!" vagy talán így: "Remélem, neked is olyan jó volt az este, mint nekem."

De ő így fejezte be: Remélem jól vagy.

A feleség az elhaladó tájat nézte a vonatablakból, amikor hallotta, hogy egy csapat fiatal lány nevetgélve a kabinjuk mellett halad el. Ezzel egyidőben szeme sarkából észrevette, hogy a férje a lányok felé néz - és hogy gyorsan behúzta a hasát, amin az éppen olvasott könyvet tarotta. A nő, hogy teljesen biztos legyen a dolgában, lesve tovább figyelt. És valóban: ahogy a lányok elvonultak, a férfi kieresztette a pocakját.

A Világegyetem minden pontjában van egy-egy óra. Csak legfeljebb nem kapcsoltunk hozzájuk számlapot.

P. meggyújtotta a cigarettáját, de közben a hideg szélben kicsit elügyetlenkedte a dolgot: enyhén megégette az ujját a gyufával. Letüdőzte az első füstöt, eldobta a gyufát, és újra megfogta a barátnője kezét. Mikor érezte milyen hideg, diszkréten - és anélkül, hogy mondott volna valamit - hozzányomta égő ujjbegyét a lány bőréhez - így sétáltak tovább.

Z. cigivel a szájában kilépett a gangra, meggyújtotta a gyufát, majd vele a cigit. Ahogy az első szippantást élvezettel letüdőzte, szeme végigjárt a gangon. Sötét volt már, így az egyetlen hely, ahonnan fény jött - egy függönyözetlen, pont szemben, de egy emelettel lejjebb levő ablak - odavonzotta a tekintetét. A szomszéd nő egyetlen, alig érzékelhető pillanatig még nézte Z.-t azután is, hogy a tekintetük összetalálkozott. Z.-nek eddig "úgy" sosem jutott volna eszébe a nő, hiszen férjes, sőt, kisgyereke van.

Három nappal később viszont, amikor a lift előtt véletlenül találkoztak, picit a hétköznapinál mélyebben a szemébe nézve köszönt neki.

Figyeltem egy foltos kutyust a villamoson, aki a gazdája mellett ült. A gazda gyengéd volt hozzá, egy-két percenként megsimogatta a fejét. Aztán a sokadik megálló után a kutya megunta, és elkezdett körbejárni, szimatolni. Hozzám is odajött. Lenyújtottam a kezemet, természetesen érdeklődve megszaglászta azt is.

A szagingerek feltehetően évekig megmaradnak az agyban. Érdekes volt a tudat, hogy ez a kutya, akivel tök ismeretlenek vagyunk egymás számára, abban az ökölnyi kis agyában hosszú időre tovavisz tőlem rólam valamit, ami csak rám jellemző.

- Hihetetlen ez az Aranka néni - fújta ki Kari a füstöt -, a múltkor péntek este tízkor válaszolt egy totál nem sürgős mailemre.
- Igen, szombaton, de még vasárnap délután is tolja otthonról, ha úgy van. Pedig erre a tempóra senki nem kéri - igazolta vissza Jácint Kari megfigyelését, miközben az aszfalton kopogó esőbe hulló hamut nézte. - Úgy tudom, egyedül él, és az egyetlen kikapcsolódása a munka.
- Viszont, ha észrevetted, újabban a hétvégi üzenetei néha gépelési hibákat, de még értelmetlen mondatokat is tartalmaznak.
- Lehet, hogy piál az öregasszony, hehe.

Jácint fején találta a szöget. Aranka néni pár hónapja rákapott az alkoholra. És sajnos elég gyorsan zuhan a mélybe: a múlt vasárnap arra ébredt, hogy maga alá vizelt.

Zs. figyelmét felkeltette a kedves hang, amivel a pultos lány jól hallhatóan elbúcsúzott a kilépő vendégtől - aki Zs. gyors becslése szerint korban és kinézetben hasonló volt hozzá.

Amikor megitta a kávéját, felállt, és úgy közelítette meg a kijáratot, hogy a pultos lány biztos észrevegye. Odaköszönt, de a lány egy csendes viszláttal válaszolt csak. Ez nem kicsit lankasztotta le Zs.-t, de a kávé által megélénkített logikája hamar nyújtott némi potenciális, vigasztaló magyarázatot: - Ismerte, biztos ismerte! De mivel viszláttal köszönt, mégse közvetlen ismerőse, inkább egy gyakori vendég... Röhejes vagy, hagyd ezt abba - intette le magát, és kilépett a légkondicionált helyiségből a verőfényes délutánba.

- Tegnap jól kitoltál velem. Rábeszéltél, hogy korábban együnk, négy körül, de én fél hatkor szoktam enni. Aztán pedig egész este éhesen forgolódtam az ágyban, a koliszobában nem volt mit enni. Mindez a te hibád! - mondta a lány, miközben álfelháborodott arccal félig mosolygott a fiúra. A fiúban ott motoszkált, hogy alapvetően hogy gyűlöli az ilyen triviális témákat, mint étkezés, emésztés, alvás, de hát mégiscsak ez volt a harmadik randijuk, és kedvelte a lányt, főleg ezt a fajta csipkelődést tőle. Valószinűleg ilyen a szerelem - konstatálta magában. Megszínesíti a trivialitásokat.

Zs. a barátja poénjának csattanóját várta, és amikor az elérkezett, egy lefelé rohanó hullámvasút gyorsaságával csapott át Zs.-n az érzés, hogy az életében már egyáltalán semmi nincs, amitől még valami felfelé lökést várhatna. A haver megújulásra képtelen poénjai, a cigaretta íze, a hétvégi - katarzist már nem, csak depresszív másnaposságot okozó - berúgások, a munka dögletes unalma, a bevásárlólisták, a nehezen kielégíthető felesége, a garázsból való mindennapos kiállások rutinmozdulatai, a hajnalonkénti hányingert okozó kukaszag. Elnézést kért, hogy kimenjen a vécére. Ehelyett a szobájába sétált, és fejbe lőtte magát.

Ha Newtont egy lehulló almával asszociáljuk, akkor Einsteint nyugodtan lehet egy egyenes vonalon haladó, állandó sebességű vonattal vagy felfelé gyorsuló lifttel asszociálni.

(Milyen kár, hogy a kvantumelmélet nagyjait hétköznapi tárgyakkal ilyen egyszerűen már nem lehet társítani...)

Amilyen megmosolyogtatóan primitívnek tűnik ma, kétezer párszáz évvel később az a gondolat, hogy a négy őselem (és így minden az anyagi világban) a platoni testekből áll össze, ugyanilyen megmosolyogtatóan primitívnek tűnhet majd kétezer év múlva az a felfogás, hogy az anyagot egy Hilbert térben hullámzó állapotvektor-sokaság írja le.

A ma Hilbert tere a jövő platoni testjei!

Z. késő este, de még javában a munkavégzés közepén lépett ki az irodájából, hogy vécére menjen. A takarítónő éppen kifordult a folyosóról, mosószeres flakonokkal, felmosóval, törlőrongyokkal, és vödörrel megpakolt kocsiját tolva maga előtt. Z. az összes épületkomplexumban dolgozó emberek között a takarítónőket találta a legrejtélyesebbeknek. Láthatatlan jótevőkként törölgették a kávéfoltokat, tenyér-lenyomatokat, és távolították el a szemetet a "fontosabb dolgokra" fokuszáló fin-tech sokra hivatott talentjei után.

A negyvenes hölgy alázatosan rábólintott Z.-re köszönésképpen, aki visszabólintott egy mosoly kiséretében. Z. a libidójára mindig kedvező hatással levő jelentős koffeinadaggal a vérében konstatálta, hogy gyomor alatti tájékon enyhe nyomást érez...

Fontos, hogy mindent mérjünk, ami mérhető, és megpróbáljuk mérhetővé tenni, ami még nem az. - mondta Galilei.

Én picit másképpen mondanám: Tegyünk mérhetővé mindent, ami mérhetőnek tűnik, és tegyünk mindent művészetté, ami nem tűnik annak.