- Máig élénken él bennem az a pillanat, amikor friss házasokként ültünk a buszon, haza a bevásárlásból. Kezemben a frissen vásárolt felmosóvödör, benne ruhacsipesz, akasztók. Rendeztük be a lakást, amit én csak napfényes barlangunknak neveztem. - Az asztal másik oldalán ülő férfi enyhe nyilallást érzett a koponyájában. - A házasságunk alapvetően boldog volt. De volt egy számomra érthetetlen, megfejthetetlen pont. Nem a harmóniát megbontó dolog, tudja, csak valami bosszantó: a férjem egész életében dolgozott valamin, számolt, füzeteket töltött meg. Pedig nem volt tudós, nyomdai dolgozó volt. Mindannyiszor kérdeztem mi az amit számol, ő visszautasította, hogy beszéljen róla. Néha a vasárnapi ebédlőasztalt bontotta meg idő előtt, hogy a hülye - bocsánat - számításaihoz visszatérjen. Nem dugta el a jegyzeteit, de én egy kukkot se értettem belőlük. Most, hogy meghalt, mégiscsak szeretném tudni, mi volt ez az egész. Egy ismerősöm adta meg az ön számát.
A férfi lapozgatta az elé tett, kézzel írt jegyzeteket. Ilyen szavakat látott benne, hogy Lorentz tér, összefonódás, hullámfüggvény, Schwarzschild metrika. Ahogy haladt előre, nyilvánvalóvá vált előtte, hogy egy kupac szar az egész, tele tárgyi tévedésekkel, félreértett fizikai és matematikai koncepciókkal. A férfi ingerült lett, hiszen havonta kap hasonló számításokat önjelölt tudósoktól, akik a világegyenletet vélték megtalálni. Leküzdötte az ingerületét, és a nőnek csak ennyit mondott: - A férje, khm, a kvantumgravitáción dolgozott. - Látta a nő kérdő tekintetét, így hozzátette még: - Volt pár érdekes ötlete, ahogy látom.
Ezzel visszanyújtotta a kéziratokat a nőnek. - Ne hagyjam magánál? - kérdezte. - Maga talán több hasznát veszi.
- Nem, nem, köszönöm. - A második nemet már tompította. Remélte, hogy a hanghordozásából a nő nem detektált semmi lekezelőt.
