A matematikus sajnos nem tudhat a tájról gondolkodni, a táj matematikai reprezentációjáról gondolkodhat csupán, amiről csak remélheti, mindenki mással együtt, akit a kérdés érdekel, hogy ez a reprezentáció pontos. Márpedig ez a reprezentáció jó ha csak hozzávetőlegesen pontos, senki sem tudja mennyire az, és csak alig tudjuk, mikortól már nem az. A matematikus magától nem tudhatja, így megmondják neki a kozmológusok, részecskefizikusok, kvantumfizikusok, plazmafizikusok, és így tovább, hogy feltevéseik szerint a táj, pontosabban a teljes tájnak az általuk vizsgált részlete, például a galaxisok, részecskék-hullámok, vagy a plazma, többé-kevésbé így és így néz ki, és szerintük körülbelül ilyen és ilyen törvények irányítják őket. Ebből az következik, hogy a hozott anyag, amivel a matematikus dolgozik, vagyis a modellek, amiket a fizikusok ötlenek ki, csak nagyjából és közelítőlegesen írják le a tájat, a tájnak egy tökéletlen és hiányos absztrakcióját szolgáltatják mindössze. A matematikus, saját kísérleti eszközök és metodika híján, mert ha lennének neki ilyenek, nem matematikus lenne, hanem fizikus, tehát nem magáról a tájról, csak arról tud beszélni és gondolkodni, amiket a neki átadott, tökéletlen és hiányos absztrakciók, tájközelítések, mint matematikai konstrukciók számára jelentenek, és mindezt ráadásul úgy, hogy ez a beszéd és gondolkodás nem a táj, hanem egy, a tájtól elvonatkoztatott, a tájra csak nagyon közvetve utaló fogalomkészletet és vizsgálati eszközrendszert használ.
Ha a matematikust mégis rákényszerítik, hogy ugyan mondjon már valamit, fogalmazzon meg egy véleményt, nem baj, ha csak hozzávetőleges, hogy mi számára a táj, és mit jelentsen mások számára a táj, és mit jelent a lény akinek a szempontjából van táj, ha az univerzumra néz, hát, a matematikus, a fentebbiekből kifolyólag jó esetben is csak hümmög, zavartan néz jobbra-balra, és tanácstalanul széttárja a karjait: ezt, kérem szépen, ne egy matematikustól tessék megkérdezni, mondaná, mert nekünk matematikusoknak a tájról, az univerzumról, ami odakint van, és ami bennünk is van, tenné hozzá egy metafizikára nyitottabb matematikus, fogalmunk sincs, mert fogalmunk sem lehet, nekünk ennek a kérdésnek a vizsgálatára sem eszköztárunk nincs, sem szókészletünk, sem módszertanunk nincs, mi ugyanolyan tanácstalanok vagyunk ebben a kérdésben, mint egy filozófus, egy író, egy énektanár. Talán annyi, egyáltalán nem mellékes, sőt egyenesen lényegi, különbséggel, hogy a matematikus számára az emberi szempont értelmezhetetlen, csak a logika száraz szempontja létezik, míg egy író, filozófus, énektanár, számára az emberi szempont központi jelentőségű, habár még ők is csak a felszín karcolgatásáig jutottak ebben a kérdésben, több ezer év alatt.
Ha semmi máshoz nem ragaszkodunk, már a létezéshez se, csak az ígérethez, hogy egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik, akkor talán a következőket mondhatjuk. Ami ránk vonatkozik, ami az ember számára a tájba bele van kódolva, az az, hogy megadatott a megpillantás egyébként gyönyörködtető képessége (megpillantás alatt értsünk például egy szép virágra való rácsodálkozást, egy finom pohár bort, egy Krasznahorkai-regény elolvasását, de ugyanígy a mikroszkópba, és teleszkópba való belenézést, vagy Newton mozgásegyenleteinek matematikai tanulmányozását), ám sajnos a megpillantás gyönyörködtető képessége után rögtön jön a rádöbbenés, hogy ez az egész, benne talán nem központilag, de mindenképpen előkelő helyen, az emberrel, sohasem lehet átfogóan ismert, sohasem tehető pont a végére, minden határon túl közelíthető, de soha el nem érhető, ez az, amit én az ember tragédiájának neveznék.
