Szokták mondani, hogy az íróasztal környékére színes dolgokat, virágokat és egyéb, az agyműködést stimuláló dekorációt hasznos tenni. Nálam is többé-kevésbé így van, ám egy területen üres a fal. Először arra gondoltam, hogy odateszek valami fotót, de aztán jobban belegondoltam: a falfelület mint olyan egyáltalán nem egyhangú valami: tele van kisebb-nagyobb mélyedésekkel, hepékkel és hupákkal, amelyek közül egyesek a kisebb társaikhoz képest már-már domboknak, ha nem egyenesen hegyeknek tűnnek. Ha még mélyebbre zoomolunk, akkor festékmolekulákat látunk, amik mindenféle kötésekkel kapcsolódnak egymáshoz, bennük a nap magfúziója során keletkező fényt a szemünkbe tükröző atomokkal, az atomokban elektronokkal és még sok egzotikus furcsasággal. Ha még ennél is lejjebb zoomolunk, látunk gyönyörű Feynman-diagramokat, melyek maguk is egy-egy mikro-univerzumot írnak le, részecskék soha nem szűnő táncát.
El lehet aztán gondolkodni azon is, hogy mi járt a festő fejében mikor éppen azon a felületdarabon húzta az ecsetet, vajon mit mondott a feleségének aznap délután, mikor hazament a munkából.
Szóval az van, hogy nem fogok fotót ragasztani, elég érdekes és agystimuláló a puszta fehér fal is.
