Ebben a cikkben feltűnt egy mondat: "...mondta lapunknak Szalay Sándor, aki a kilencvenes évek elején került a világ egyik vezető tudományos központjába, a Johns Hopkins Egyetemre, ahol a galaxisok eloszlásának matematikájával foglalkozott."
Középiskolás koromban biztosan hosszú percekig, órákig álmélkodtam volna azon a csodán, hogy valaki a csillagok eloszlásának matematikájával foglalkozik. A csillagok odakint vannak a hideg, mély és végtelen űrben szétszórva mindenfelé. A matematika, aminek önmagában köze nincs a csillagokhoz, pedig reflektál erre, jósol, eloszlást ad. És hogy valaki ezeket a jóslatokat előhívja, csak papírt és ceruzát kell ragadnia - meg persze előtte rengeteg matematikát kell tanulnia.
Ma olvasva azonban a cikket, sok matematikai és fizikai ismerettel felvértezve ez a fajta csodálat nem bukkant fel. Valószínű, hogy a csillagok első közelítésben, kisebb távolságokon Poisson eloszlást követnek, amit a sötét anyag jelenléte befolyásolhat. Kérdés, hogy az egyes szupernehéz galaxisok tömege által okozott torzítást hogyan lehet mérni, stb, stb.
A csodálkozást vagy az indukálja, hogy csak felszínesen ismerünk valamit, vagy pont az, hogy jól ismerjük és értjük (ez utóbbi egy más minőségű csodálat). Ha a mélyére ásunk és a kérdéseket "szakmaiakká transzformáljuk" (Poisson? Paraméterek? Van-e kis- és nagy skálán eltérés?), a bámulat elvész. Munka közben nincs meg a "Te jó ég, de csodálatos is ez" öröme. Ha azonban eltávolodunk a munkaasztaltól, és tágabb összefüggéseiben nézzük a kutatásunk tárgyát, ez az öröm újra átélhető. Sőt, - a Természet mozgatórugóinak megértéséhez közelebb érvén - a csodálat még intenzívebb és mélyebb...
