A fényképek számomra depresszívek.

Valamikor tavaly év elején feljött hozzám egy lány, és mikor belépett a hálószobába (nem dugtunk), megjegyezte: milyen fura, hogy nincs egy kép sem a szobában. Valójában az egész lakásomban nincs egy kép sem. A fényképek ugyanis egykor volt, többnyire kellemes emlékeket idéznek (ezzel eddig nincs semmi baj), de sajátos gondolkodásmódom okán én minden fényképnél továbbgondolom a jelenetet: az adott pillanat "megfagyasztása" után az én képzeletemben mindig jön a "kijózanodás". Az, hogy a kép kedvéért felvett mosoly a kattintás után lelohad, az óra ketyeg tovább, és jönnek az életben azok a történések, amik jól falhoz basznak. Azok a történések, amiket már nem akarsz fotózni.

Párom új lakásunkban kitett egy képet az édesanyámról, aki rákban halt meg hosszú szenvedés és általam történő gondozás után. A képen persze mosolygott, mert nem tudta még, hogy a testében később (vagy már az exponálás előtt jóval) elkezdenek burjánozni olyan sejtek, amik végül teljesen felemésztik és a halálát okozzák. (De teátrális vagyok.)

A kép kint van. Nem mondtam a páromnak, hogy mit gondolok erről az egészről.