Szerintem az egyik legfontosabb tulajdonságunk az, hogy el tudunk felejtkezni arról, hogy valójában egész életünkben szoronganunk kellene.

Szoronganunk például amiatt, hogy az élet véges. A negyvenesek-hatvanasok ahhoz képest elég élettelinek tûnnek, hogy tudvalevõ számukra: már jóval kevesebb van nekik hátra, mint amennyit eddig leéltek. (Mostanában ha egy ilyen korabelivel beszélgetek, mindig az merül fel bennem, hogy vajon végigfut-e ez a gondolat az agyán.)

Szoronganunk kellene amiatt is, hogy középszerûek vagyunk. A többségünknek nincs semmilyen olyan tulajdonsága vagy cselekedete, ami miatt a neve kõbe vésõdne. Többségünk élete úgy telik le, mintha soha nem is léteztünk volna. A mikrokörnyezetet leszámítva senkinek sem fogunk soha hiányozni, ha már nem leszünk.

Na de mindegy. Ez a bizonyos felejtési tulajdonság bennem is megvan. Úgyhogy most megyek dolgozni. Csak úgy középszerûen.

(A fenti akasztófahumort nem kell ám olyan komolyan venni.)