Tegnap láttam a fenti című Stanley Kubrick filmet. Ebben az igazságügyi minisztérium egy olyan beavatkozással kísérletezett, mely a bűnözőket úgy kondicionálja, hogy a a bűn elkövetésétől irtózzanak és erős fájdalmat érezzenek.

A kezelés ellen egy pap emelte fel a szavát. Azt mondta, hogy a kezeléssel elvesszük az ember egyik legértékesebb adományát: a szabad akaratot. Kizárólag azért nem fog ezentúl a kísérleti alany bűnt elkövetni, mert fizikai fájdalmat érez az elkövetés előtt.

Már azt hittem, eljő az alkalom, hogy egyet értsek egy pappal. Csakhogy jobban belegondolva: egy bank mellett elsétálva nem merül fel bennünk a kérdés: bemenjünk-e kirabolni vagy sem. Tehát ilyenkor nem a szabad akaratunkat "használjuk", hanem sokkal inkább szocializációnk akadályoz a bankrablásban. Egyszerűen visszariadunk attól, hogy más pénzét elvegyük. Mondhatjuk azt, hogy egyfajta "fájdalmat" érzünk az elkövetés gondolatától is. Ez tehát nem erősíti a pap érvelését, hanem gyengíti. Ha úgy tetszik, a filmbeli kezelés csak "gyorsított szocializáció". És ha így van, miért kellene tiltakoznunk ellene? Az ellen sem tiltakozunk, ha a szüleink elmondják, hogy mások pénzét nem szabad elvenni.

Az más kérdés, hogy engedjük-e az államnak azt, hogy ilyen mélyen beleavatkozzon az agyi tevékenységünkbe. Azt mondom, hogy nem, mert az államok képesek időnként túllépni a nekik adományozott jogosítványokon. A filmbeli döntéshozók azt mondták, semmilyen morális megfontolás nem vezette őket, pusztán csak csökkenteni akarták a bűnügyek számát.

Ha egy ilyen kezelés teljesen önkéntes (a filmben is az volt), akkor aki visszautasítja, miért teszi?

A film alapja Anthony Burgess Gépnarancs című könyve, a múlt heti HVG-ben is van egy cikk az ügyben és Julian Baggini A tányérra kívánkozó malac c. könyvének egy szakasza is szól a kérdésről.