Gyermekkorunkban mindannyian töprengünk azon, vajon milyen lesz a felnőtt életünk. Elképzeljük a családunkat, munkahelyünket, lakásunkat.
Én mostanában realizáltam, hogy ez már az. A felnőtt élet. Olyan élet, mint az életek általában. Globálisan szemlélve se nem jó, se nem rossz. Vannak benne felemelő pillanatok és olyan periódusok, amit minden erőmmel megpróbáltam volna elkerülni, soha meg nem történtté tenni. De mégiscsak élet, és az enyém. És ameddig nem válik teljesen reménytelenné a biológiával való élet-halál harcom, ragaszkodom is hozzá.
(Mmm, ez és az előző posztom, kontra a korábbiak együtt azt mutatják, hogy mániás depresszióm van? Érdekes.)
