Ha a belső gondolati- és érzelmi világunkat akarjuk közölni, arra számtalan módunk van: szavak, képek, tánc, zene, akár mimika stb. Minden kommunikációs csatornára jellemző azonban, hogy az abba való transzformálás és visszaállítás (kódolás-dekódolás) információvesztéssel jár. Nincs két egyforma belső világgal és kultúrális háttérrel rendelkező ember. Egy érzés közlése sohasem pontosan azt a belső képet eredményezi a befogadóban, mint ami a közlőben él. Jól példázza ezt Bada Dada Tibor mondata: "Olyan furcsán jó ez a nap". Vajon mit érezhetett pontosan akkor, amikor ezt kijelentette egy konkrét naptári napon, egy konkrét élethelyzetben egy konkrét helyszínen egy konkrét személynek? Akkor sem tudnánk meg pontosan, ha elmondaná vagy ha mi magunk is ott lettünk volna.
Mindez Maurice Blanchot: Aki nem tarott velem című kisregénye kapcsán jutott eszembe. Ebben a szerző megpróbálja a lehetetlent: a főszereplő (valójában csak narrátor) minden belső gondolatát és külső ingerre keletkező belső reakcióját leírni. Külünleges könyv, de piszok nehéz olvasmány (számomra). A könyvben néhány mondat párbeszéd van...
