Ma este Bogányi Gergely zongoraestjén voltam. Remek kikapcsolódás volt. Nagyon élvezetes, amikor egyetlen érzékszerv stimulálódik annyira, hogy egészen lefoglal és megszűnik a külvilág... Bogányi Gergelyt egy régebbi tévéműsorban láttam először, és ő az, akire a "Művészember" szó a maga teljességében ráillik.
Koncert közben eszembe jutott az alábbi gondolatsor (mégsem voltam teljesen lefoglalva?):
A közönség koncert előtt szépen kiöltözik, sminkel (én nem), megfésülködik (ezt sem), ráhangolódik és várakozva beül. Szépen egymás után, elfoglalva a kijelölt helyeket a sorokban. Hogy úgy mondjam, maximális rendezettséget ér el (entrópiaminimum?). Aztán jön a fennkölt muzsika, amit pisszenés nélkül, élvezettel végigül. Majd kilép az utcára, mindenféle irányban szétoszlik és ezzel megszűnik a maximális rendezettség.
És akkor a profán részletek: mindeközben a szervezet ugyanúgy termeli a bélgázt, nyálat, gyomorsavat, vizeletet, bélsarat és miegymást. Ám a záróizmaink, nyelőreflexünk az "entrópiaminimum" állapotában is helyesen végzik a dolgukat: belülről biztosítják a koncert zavartalan lefolyását.
Milyen illúzióromboló belegondolni, hogy a legszebb pillanatokban is egy rakás gusztustalanság megy bennünk végbe. Boldogok a tudatlanok...
