Bizonyára mindannyian gondoltatok már rá, mi lenne, ha zavartalanul beláthatnátok a szemközti házak ablakán, és megfigyelhetnétek különböző családok életét.
Én, köszönöm, nem élnék a lehetőséggel. Attól félek, túl sok semmit vagy szomorú dolgot látnék. Összcsaládi Való Világ nézést; a hosszú együttélésbe belefásult szülőket; tiniket, akiket áthidalhatatlan szakadék választ el a szüleiktől; hörcsögöket pár literes akváriumban; harminc éve ki nem nyitott Világirodalom Remekeit; megsárgult fényképeket rég halott rokonokkal; elfeledett játékmackót a szekrény mélyén; titokban a pornócsatornába kukkantó ötvenes férjeket; be nem teljesülő reményt, hogy lesz még másképp; poros levelű, néha meglocsolt növényeket; soha többé meg nem hallgatott bakelitlemezeket; húsz éve még vágyat ébresztő, mára foszladozó alsóneműket; "az asszonyra" váró büdös munkászoknikat; beletörődő sóhajt; pózból fenntartott rokoni kapcsolatokat; kérdőrevonás utáni pofonokat; cinkosan hallgató szomszédokat; átmenetinek szánt, de megkövült állapotokat; régi hangszert az ágy alatt, melyet azért vásároltak, mert még remélték, hogy a gyerekből lesz valaki.
Vagy éppen az éjszaka közepén a blogjukba pötyögő magányos bloggereket.
De jó, hogy vannak falak.
