A lány a buszon későn eszmélt, hogy le akar szállni, és mire kikecmergett a belső, ablak mellőli ülésről, az ajtó már bezáródott. Azon, sokunkban meglevő emberi vonásnál fogva (miszerint az "Ó, bazd meg"-élményt szeretjük másokkal megosztani) visszanézett a számára idegen férfire, aki mellett korábban ült, de az oda se bagózott (egy botanikai könyvben volt elmerülve). Én viszont figyeltem a lányt, és egy megintcsak sokunkban meglevő emberi vonásnál fogva (miszerint az együttérzést igyekszünk kimutatni), részvétteljesen mosolyogtam felé, hátha észreveszi, hogy a bosszúsága nem pattant csak úgy ki a légüres (emberüres) térbe (amely tér tele volt emberekkel, de mintha mégse lett volna ott senki), hanem igenis van, aki felfogja, érzékeli ezt a bosszúságot - de a hölgy ezt nem vette észre. Mindeközben a mellettem ülő lány a Galaxis Utikalauzt olvasta elmélyülten.
Utazótársas magány - Nanonovella
2020.08.04. 17:02 | Instant Filozófus | Szólj hozzá!
Címkék: nanonovella
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://instantfilozofus.blog.hu/api/trackback/id/tr9616104122
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
