A "Buridan szamara" paradoxon a következő: egy éhes szamárnak két, tőle egyenlő távolságra levő, azonos méretű szénakupac között kell választania. Mivel az opciók tökéletesen egyformák, a szamár a döntésképtelenség következtében éhen hal.
Járjuk ezt egy kicsit körbe, ehhez pedig tegyünk két megfigyelést: 1. az agy egy fizikai rendszer, 2. a paradoxon döntésről szól, a döntés során pedig az agy egyik állapotából egy másikba tér át (illetve itt éppen az, hogy nem-döntés miatt az eredeti állapotában marad). Ezen két megfigyelés alapján tehát érdemes megvizsgálni a Buridan szamara paradoxont a fizika szempontjából.
A fizikai objektumok kölcsönhatásának vizsgálata a környezetükkel általában két fogalom segítségével írható le: a kényszerrel és az erővel. Ez Newtonnál is így volt, és a kvantummechanikában is így van (utóbbi esetén legalábbis akkor, ha a környezet tekinthető nem kvantumosnak). A kényszer valójában maga is felfogható erőnek, mégpedig olyannak, ami hatásával az objektum mozgását korlátozza. Például az asztal lapja a labdát nem engedi leesni; az asztal kényszeríti a labdát, hogy függőleges irányú magasságát ne csökkentse, ami megtörténne, ha az asztal nem lenne ott, és van gravitáció.
A kényszer és az erő illusztrációjára gondoljunk például egy labdára, amely egy U-alakú lyukba esett. Itt a lyuk egy kényszer. A labda saját magától nem mozdul többé a lyuk aljáról, de ha valaki megfelelő irányban belerúg, alárúg, vagy felhúzza a labdát, az kikerülhet onnan. A lyuk egy stabil egyensúlyi állapotot eredményez a labda számára. Stabilnak azt az egyensúlyt nevezzük, amiből kis erő alkalmazásával még nem lehet tartósan kitérni, a rendszer némi idő után visszatér a kiinduló állapotba, ha a kis erőhatás megszűnik. (Ha valaki menőzni akar a haverők előtt, annak elmondom: azt az időt, amíg a rendszer a stabil egyensúlyi állapotába visszatér, relaxációs időnek nevezzük.)
Van egy másik egyensúlyi állapot-típus is: az instabil. Ez olyan, amiből tetszőlegesen kis erőhatás segítségével maradandóan ki lehet téríteni az objektumot. Ennek felel meg egy fordított U-alakú kényszer (egy dombtető). Ha picit is megpöccintjük a labdát a domb tetején, az legurul.
Picit közelebb jutunk a szamaras paradoxon szemléltetéséhez, ha inkább egy másik rendszert tekintünk: helyezzünk el egy-egy (negatív töltésű) elektront az egyenesen a -1 és az 1 pontokba, pontosan közéjük (a 0 pontba) pedig egy protont. A protont (mivel ez pozitív töltésű) mindkét elektron vonzza, de mivel a proton egyenlő távolságra van mindkettőtől, nem tér ki egyik irányba sem: egyensúlyi állapotban van. Milyen típusú ez az egyensúlyi állapot? A jobb-bal irányban instabil, mert ha picit is balra mozgatjuk a protont, az közelebb kerül a bal oldali protonhoz, és gyorsulni kezd a -1 pont felé, ha jobbra kimozdítjuk, akkor utána a +1 pont felé gyorsul.
Nos, ha úgy fogjuk fel, hogy a szamár agya a proton, és a két tökéletesen egyenlő opció a két elektron, akkor a szamár agya instabil egyensúlyi állapotban van. És, mondja Buridan, ebben is marad, amíg a szamár éhen nem hal. Mese vége, mehetünk kávézni.
De van itt még valami: a XX. század egyik legnagyobb felfedezése, a Heisenberg-féle határozatlansági elv. Ennek minden fizikai rendszer kikerülhetetlenül alá van vetve. Ez az elv nem engedi meg, hogy egy rendszer tartósan instabil állapotban legyen, még akkor sem, ha semmilyen erő nem hat rá. Sőt mi több, a határozatlansági elv még az U alaku, tehát stabil egyensúlyi állapotban levő objektumok "spontán" kimozdulását is maga után vonja. (Ez az alagútjelenség.)
Tehát a történetnek ott van vége, hogy felismerjük: Buridan szamarának agya egyensúlyi állapotban van ugyan, de ez az állapot instabil, és így a határozatlansági elv értelmében nem tart örökké. A szamár egy idő után akkor is elindul valamelyik szénakupac felé, ha semmilyen külső körülmény nem változik.
