Hát, nem tudom... Én egy ideje egészen szenvedélyesen szeretek ember lenni. Az más kérdés, hogy az embert olyan borzalmaknak lehet kitenni - csak azáltal, hogy a vele történő rossz dolgokat nem csak átéli, hanem fel is fogja -, mint egyetlen másik élőlényt sem. Ez persze jelentősen rontja az emberi lét élvezeti értékét. Megéri...?

@stella28: A posztra simán rá lehet mondani, hogy nem egyéb, mint értelmiségi romantikus nyavalygás. Nem is ellenkeznék. (Mondjuk az értelmiségi jelzőt ki nem állhatom).

Természetesen van valami plusz abban, hogy értelmesen tudunk gondolkodni, a világot hozzávetőlegesen meg tudjuk érteni stb. De az e fölött érzett örömünk csak azért létezik, mert tudjuk, hogy ezt meg tudjuk tenni.

Egyébként napok óta gondolkodom azon, amit Te vetettél fel a kommentedben: kinek szörnyebb a szenvedése: egy állaté, aki nem érti, miért szenved és mi folyik körülötte, vagy az emberé aki érti mi miért van... Nem tudni.

Ha már értelmiségi meg nyavalygás... Belinkelek egy kedves kis facebook-oldalt a felvidításodra.:)

www.facebook.com/KiabrandultErtelmisegi?fref=ts

Nem tudom, ismered-e. Nem mindegyik jó, de pártól elkapott a visítva röhögés...:D

Az értelem bizonyos fokára eljutott (az értelem nyilvánvalóan folytonos, és nem "vagy van, vagy nincs" jellegű - a kutya értelmesebb a csigánál, az ember a kutyánál, és talán az embernél is valami...) lényt nem boldogítják a nála alacsonyabb értelmi szint örömei. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bár tudjuk, hogy a disznók viszonylag jól érzik magukat egy takaros disznóólban, ahol jól etetik őket, és amely rendszeresen van takarítva, de nem cserélnénk velük. És azért nem cserélnénk velük, mert a mi intellektuális szintünkön az ő örömeik számunkra nem lennének örömök, vagy nem lennének akkora örömök, mint a mostani örömeink.

Tehát, az "örömérzés"-nek kétféle megközelítése van. Van egyrészt a szubjektív, belső öröm, amelynek viszonyítási pontjai a "saját világ"- on belüliek. A disznó (ember, stb.) az örömélményeit csak a saját korábbi- és más helyzetekben megtapasztalt örömeihez tudja viszonyítani.
És van egy "külső" (azért abszolútnak ezt sem mondanám - semmit nem szeretek abszolútnak tartani), nagyobb léptékű világ, amelyben az egyes individuumok partikuláris örömeit nem saját magukhoz (mint az első esetben), hanem egymáshoz viszonyítjuk.
Persze, már amennyire az örömöt lehet viszonyítani, és mérni. Hiszen éppen arról szól a te blogposztod, hogy egy kacsa öröme akár lehet nagyobb is, mint egy emberé. A szubjektív örömérzés mennyisége nem mérhető -egyelőre legalábbis.

Azért én a kacsa (disznó, stb.) helyett inkább egy szuperintelligencia "örömvilágát" szeretném megtapasztalni. Persze, ez nyilvánvalóan lehetetlenség. Ugyanúgy, ahogy a disznó (az ólban) az eszével, nem tudja felfogni, hogy nekünk micsoda örömöt jelenthet egy zene, egy film, egy könyv...

@ipartelep: A posztjaim (mint ez is) sokszor pillanatnyi érzések, benyomások leiratai. Ebből kifolyólag sűrűn nem áll mögöttük jól megalapozott (vagy éppen semmilyen) elméleti háttér. Ha jobban kibontjuk - mint Te is tetted -, kiderül, hogy a megfogalmazott kijelentések vagy sejtetések (például mint most: egyszer talán eljutunk oda, hogy "vissza akarunk fejlődni") abszolút tarthatatlanok.

Sokszor ez engem is zavar, mert az énem másik része nem annyira szereti a hasonló gondolatsorokat. Éppen ezért elhatároztam, hogy hamarosan matematikai témájú poszttal állok elő. :)