Egy ambulancia várójában tépelődtem, nézelődtem. Egy eltűnt lány plakátja volt a falra ragasztva. Vajon szurkoljunk a szerető családjának, hogy megtalálják? Vagy a lánynak szurkoljunk, hogy soha se találják meg az idióta rokonai, akiktől megszökött? Valamivel később láttam, hogy a plakát egy másolata a kukában végezte.
A kórház udvarán egy hatalmas oxigénpalack egészségügyi célokra. Benne a molekulák várják, hogy beteg emberek szervezetébe jutva könnyítsenek valamennyit.
A váróteremben kihelyezett tévében pankrációt mutattak. Pankrációt egy olyan helyen, ahol emberek haldokolnak.
Mint a párom anyukája is.
A párom anyukájában burjánzó rákos sejtek már annyira elterjedtek, hogy a szervezete már csak napokig bírja szuflával. Sohasem ismertem egészségesen. Pedig jó lett volna. Sorra megyünk be hozzá, egyenként. A párom van most odabenn. Elképzelem, hogy a párom odahajol az anyukája felé. A haldokló mamája felé. Miközben a hasában egy új élet sarjad. Istennek semmi empátiája nincsen.
A rákos sejtek exponenciálisan osztódnak (a hatványozás alapja 2). Te a sejteket nem látod, csak a tüneteket. A tünetek is exponenciálisan súlyosbodnak. Sohasem merném megemlíteni senkinek, aki egy szerette elvesztésével néz szembe, hogy ez voltaképpen csak matematika és persze rideg biológia. A sejtfolyamatok azon a szinten zajlanak, ahol még nincs morál, nincs együttérzés, csak természettudományos módszerekkel leírható folyamatok.
(Van egy gondolatom, miért nincsen Istennek empátiája. Mert már nem lát bennünket. Húzott egy falat, és azt mondja: engem Ti, emberek nem érdekeltek. Nem akarlak látni benneteket, mert egy nagy rakás szar, amit magatokkal és a Világgal műveltek. Szépséget akarok látni, és a szépség a fizikai folyamatokban van. Ezen a szinten a Világ egy óramű.
Isten falán túl odaát a Világ egy óramű.)
