Egy lavór meleg víz esténként, és nem csinálni semmit. Csak nézni, hogy telik a kurva élet.
Sátántangó (Tarr Béla filmje)
A mindennapi (főleg városi) tapasztalatunk az, hogy zsúfolt az utca, a ház, a lift, a busz. Vannak történések, még ha azok jelentéktelenek is. Tarr Béla - az én olvasatomban - épp az ürességet, elhagyatottságot történés-nélküliséget ábrázolja a filmjeiben. Azt az ürességet, amit akkor kapunk, ha lehántjuk a mindennapokról a jelentéktelen részleteket: elhaladó autókat, üzletből kilépő vásárlókat, fagyiért pityergő gyermekeket, a kapaszkodón a kezünkhöz véletlenül hozzáérő utastárs testének röpke melegét, egy lájkot a Facebook-os fotónkon. Ami marad, az az, ami meglátásom szerint maga a "kurva élet": a lavór meleg víz fodrozódásának szemlélése során annak felismerése, hogy voltaképpen alig van valami a mindennapokban, ami szerethetővé tenné azokat. Ami elmondatná veled, hogy de jó volt ezt megélni. Csak telik és telik. Telik a szinte-semmi szakadatlanul. A lehántás után csak hideg űr marad.
De mégis minek kéne maradnia? Vonnegut azt írta valahol, hogy életének legboldogabb percei azok, amikor a kutyáival önfeledten, játszadozva fetreng a padlón... Néha azt érzem, hogy hagyni kéne a francba ezt a kibaszottul jól felépített modern társadalmat, ami csak a robotra és semmit jobbá nem tevő tárgyak birtoklásának akarására nevel, és önfeledten, játszadozva kéne fetrengenünk a padlón. Minden áldott nap. Reggeltől estig. A kutyák elég jók erre, mi, emberek azonban alkalmatlanok vagyunk. Ha Isten a teremtő, itt cseszte el.
