A Las Vegas, végállomás (Leaving Las Vegas) című filmben nyújtott alakításáért Nicholas Cage Oscar díjat kapott. A film arról szól (spoiler!:)), hogy egy negyvenes férfi családi élete összeomlott, és a munkahelyéről súlyosbodó alkoholizálása miatt elküldték. A főnöke utolsó beszélgetésükkor barátian megkérdezte, hogy mit szándékozik ezután tenni. Azt válaszolta, hogy elutazik Las Vegasba.
Ez az úticél azonban nem pusztán úticél volt, hanem egyfajta életcél is. Ben ugyanis sziklaszilárd elhatározásra jutott: eldöntötte, hogy halálra issza megát. Las Vegasban megismerkedett egy prostituálttal, akivel szerencsétlen sorsuk összefonódott. Megállapodtak, hogy sohasem fogják megpróbálni egymást más útra téríteni. Amikor azonban Ben egészségi állapota már nagyon súlyosra fordult, barátnője megkérte, hogy keressen fel egy orvost.
Ekkor Ben alkoholtól homályos tekintettel felnézett, és azt mondta: Sera, én nem megyek orvoshoz.
Ebben a mondatban minden benne volt. Egy olyan ember kijelentése volt ez, aki már meghozta élete lényegében utolsó, nagy és megmásíthatatlan elhatározását, mégpedig azt, hogy rohamtempóban elpusztítja magát. Az utolsó kortyig azonban valamiféle mámoros utazáson kíván részt venni, kizárva a külvilágot, a realitást és mindennemű józan cselekedetet.
Hogy miért írtam le mindezt? Azért, mert válaszút előtt állok. Választhatok, hogy visszaállok otthon a taposómalomba, vagy maradok itt ahol jelenleg vagyok, amíg van pénzem, és majd meglátom, mi lesz.
Ahogy a kertben cigiztem (a szokásos macsek társaságában), értettem meg igazán Ben döntését. Ha elég bátor lennék hozzá, most, jelen helyzetemben én is választhatnám azt az utat amit ő. Ez a felismerés félelemmel töltött el. Lehetne ez a város az én Las Vegasom. Minden adott lenne hozzá...
Vajon kb. egy évbe besűríteni egy életnyi mámort megéri-e? Előre hozni jót és rosszat, hogy ne kelljen a történésmentes hétköznapokat megélni? Csak a sűrítményét nyelni. De félelmetes kérdések ezek...
