Mostanában olyan helyen ebédelek, ahová sok hivatalnok jár. A hivatalnokok munkája tipikusan nem túl izgalmas. Pláne, ha emberekkel kell bánniuk, mert az egyenesen depresszív tud lenni. (Az unalmat persze a jó kollegialitás kompenzálhatja.)
Arra gondoltam, milyen érdekes lenne, ha valahogy meg lehetne állítani az időt, és egyenként odamenve mindenkihez, feltennék egy-egy olyan kérdést, amin az ember nem gondolkodik minden nap (kivéve, ha Instant Filozófusnak hívják). Mint például, hogy mivel töltené az idejét, ha lenne egy olyan hete, amikor teljesen egyedül van, család, barátok, ismerősök nélkül. Vagy hogy hogyan szeretne meghalni? Vagy hogy mit gondol, a társadalmi beidegződéseken kívül miért szereti mindenki a saját gyermekét jobban, mint bármely más gyermeket? (Még akkor is, ha az illető gyermek semmiben sem több a másiknál.)
Az utcán járó-kelő embereket elnézve mindig az a kérdés forog a fejemben, hogy hogyan tudjuk olyan jól elviselni, hogy az életünk voltaképpen dög unalom. A legtöbb, ami tipikusan történik velünk, hogy hétvégén összeülünk a családtagjainkkal, barátainkkal (akiket unalomig ismerünk már) és megbeszéljük, mi történt a héten. Jobb esetben berúgunk.
Ami engem a fentiek okán támadó depressziótól - ami természetes létállapot kellene hogy legyen, ha a fentieket észben tartjuk - megment, az a munkám. Kurt Vonnegut írta valahol, hogy azért ír, hogy ebben a kaotikus világban legalább egy papírlapnyi hely legyen, ahol rendet tud tenni. Én hasonlóképpen vagyok. Azért foglalkozom matematikával, hogy ebből a vadidegen, kiszámíthatatlan, megérthetetlen és módosíthatatlan világból kilépjek, és rendre, harmóniára leljek. (Eredetileg persze nem ezért lettem matematikus, de ma már nagyrészt ez mozgat.)
És még valami: megfigyeltétek már, hogy az emberek szeretik azt mondani az életükről, hogy az nem szokványos? Hogy ők mindent fordítva csinálnak? Hogy eltérnek a "Nagy Könyvtől"? Hogy szeretik azt állítani magukról, hogy "bolondok"? A legutóbbi barátnőm a másfél hónapunk alatt többször is mondta, hogy ő bizony teljesen bolond. (Ennek azonban a legkisebb jelét sem lehetett látni.)
Szerintem ez azért van, mert fáj beismerni, hogy épp az ellenkezője az igaz.
