Esti szokásos sétám során elmentem egy karácsonyi előadás mellett. Jézus születéséről énekeltek dalokat gyerekek és felnőttek. Az ilyen előadás célja nyilván az, hogy megmutassa a hallgatóságnak: noha a mindennapi élet egy rakás fos, azért van felettünk valaki (Istennek hívják), aki azért odafigyel ránk és vigasztal, ha baj van. És ha mindent erkölcsösen csinálunk, földi életünk után jó lesz majd.
Ateistaként elgondolkodtam azon, milyen alternatívát lehetne nyújtani: valami, Istenre nem hivatkozó előadást, ami hasonló lelki vigaszt képes adni. És... rájöttem, hogy semmilyet. Ugyanis nem létezik olyan univerzális elv, ami kimondaná, hogy a bajok kioltódnak a jó dolgok által.
Azt, hogy a mindennapi élet egy rakás fos, ugyanis mi okozzuk saját magunknak. Mi, emberek gyakorolunk nyomást a beosztottainkra és facsarjuk ki belőlük a szuflát, mi megyünk haza részegen megverni a feleségünket, mi verjük át egymást anyagi haszon reményében, mi szavazunk kétharmadot zsarnokoknak és hagyjuk hogy rátelepedjenek az országra, mi adunk rohadt magas kamatra hitelt, mi grafitizzük szét az épületeket.
De mi vagyunk azok is, akik nem megyünk a családunkkal egy jót sétálni, mi nem veszünk a könyvesboltban jó könyveket, mi nem látogatjuk meg a nagyszülőket, mi űzzük a tévé elé a gyerekeinket, mi nem mosolygunk soha idegenre.
Mi, emberek, idelent és mi, emberek, idefent. Nem a Sátán cseszi el és nem Isten javítja meg.
