Valamelyik nap békésen újságot olvasgattam a buszon, amikor mellém ült egy igen-igen jól kinéző kiscsaj - mint később kiderült, 17 éves. És akkor megkérdezi: - merre utazol?
Újság összezár, mosoly elővesz. Megmondtam, hogy merre, és persze visszakérdeztem. - Könyvesboltban voltam - jött a válasz. Mivel a Libri közelében szállt fel, megkérdeztem, hogy a Libriben-e? Éserrejöttaválasz: - Dehogy! A Libri az egy ZSIDÓ könyvesbolt, ott csak agymosó dolgokat árulnak. Meg különben is, MAGYAR könyvesboltban volt, ahol megmondják az igazságot, mint például azt, hogy a koncentrációs táborokat valójában maguk a zsidók építették nyári vakáció céljából. És így tovább, tovább.
Hát el tudjátok képzelni azt a lehervadást: odaül melléd egy szép tinicsaj, hogy merre utazol, és aztán elkezd ilyeneket beszélni. Erőm persze nem volt vitatkozni, néhány egyszerű visszakérdezést leszámítva.
Érdekes, hogy azok, akik állítólag annyira szeretik az országukat, teszik azt lassan élhetetlenné...
A következő napokban betértem a Libribe és megvettem Kertész Imre: Mentés másként című könyvét. (Gyerekes dac?) Innen idézek most:
Magdinál metasztázisra bukkantak, a nyirokmirigyekben. Iszonyatos dolgok várnak rá, s rám is, természetesen. De úgy határoztunk, kitartunk. Van egy határ, amelynél továbbmenni már nem érdemes; itt azonban még nem tartunk. M. azt mondja, még nem tudta felfogni. Emlékszem a tumorbiológussal folytatott beszélgetésemre. A biológus csillogó szemmel magyarázta a sejtek működését az emberi szervezetben. Ezek a sejtek teljesen önállóan léteznek és cselekednek, a saját törvényeik, vagy - ha így tetszik - a saját szeszélyeik szerint. Összekapcsolódnak és szétválnak, mutációkat hajtanak végre vagy mennek keresztül rajtuk stb. S amikor megjegyzem, hogy hiszen ez szörnyű, a tumorbiológus csodálkozva nézett rám. Miért? - kérdezte. A betegségnek semmi köze a mi felfogásunkhoz - a betegségnek végső soron semmi köze hozzánk, legföljebb megöl. Semmi köze a morálhoz, semmi köze a tetteinkhez, semmiféle viszonyban nem áll erényeinkkel, bűneinkkel. A sejtek vakok és abszurd módon uralnak bennünket. Ezért nem egész komoly dolog az élet. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az életünknek, mint amekkora az a valóságban. A valóságban egy emberélet a nullával egyenlő. Egy egyed a fajból - említésre sem méltó. Csak nekünk fáj ez az emberélet, vagy azért, mert szerettük, vagy azért, mert történetesen a miénk.
A káosz is rend, csak mások rendje.
