Nyolc év után újra találkoztam a családfám egy ágának leszármazottaival (gallyakkal, levelekkel). Örülök ennek, mert amint látom, remek emberek és kedvelem is őket. Még azt is gondolom, hogy ők is kedvelnek engem. Ha divatos kifejezést akarnék használni, azt mondanám, hogy jó arcok és még azt is gondolom, hogy ők is jó arcnak tartanak engem. (Piszok nagyokat tudunk együtt inni, ez is kiderült. Ha valakikkel részegen harmonizálsz, az kiváló jel.)
A baj a következő. A családtagok általában akkor is akarják egymást látni, amikor valójában semmilyen erős okuk nincs rá. Születésnapkor, névnapkor, keresztelőkor, karácsonykor, húsvétkor, esküvőkor satöbbikor. (Most figyelem, hogy mennyi összejövetel függ össze a kereszténységgel. Eggyel több ok, hogy ezen problémázzak.) Én azonban képtelen vagyok odafigyelni, hogy kinek mikor van születésnapja, névnapja vagy satöbbije (és nem is akarom ezt megtanulni). Márpedig az ilyesmire való odafigyelés elváratik.
A névnapot jelentéktelensége miatt azonnal kilőhetjük. A keresztény eredetű ünnepeket ab ovo negligálom, az esküvőről korábban leírtam már a véleményem.
Marad a születésnap. Az életkor nem más, mint pusztán egy számláló értéke a fejedben, na és persze a sejtjeidben. A fejedben levő számláló értéke gyakran köszönő viszonyban sincs a külsőddel vagy a mentális koroddal - már pedig az a fontos, mennyinek látnak és te mennyinek látod magad. (Az életkor közigazgatási vagy egyéb hivatalos azonosításra persze alkalmas, ezt a hasznát kár lenne vitatni, ugyebár.)
A sejtjeidben levő számláló pedig arra van, hogy a sejtjeid meg tudják mondani, hogy mikor hagyják abba a működést és dobatják fel veled a bakancsot. (Feltéve, hogy valami külső körülmény nem végez ki előbb. Ugyebár.)
Olyan nehéz a világodat elmagyarázni - akár még a saját családfádnak gallyainak vagy leveleinek is.
