Egy családi ismerősnél voltam a minap, akinek a férje halálos beteg. Ezt a férjét azután ismerte meg, hogy az előző elhagyta egy tinédzserért(!). Az apukája süket és 95%-ban vak. Az anyukája két éve halt meg.
Arról próbált engem ő és a halálos beteg férje meggyőzni, hogy Isten igenis létezik...
Ebben volt valami mélységesen szomorú és - le kell írnom - groteszk. Ilyenkor hogy a fenébe lehetne azzal előállnom, hogy sajnálom, de hát Ti és a sorsotok rá az élő cáfolat?
(Én is juthatok ilyen helyzetbe, lehet mondani. De már voltam: édesanyám a kezeim között halt meg két és fél éve, előtte egy évig én gondoztam. Majd három hónappal később lett vége egy három és fél éves kapcsolatomnak. Édesapám kiskoromban meghalt. Mind a négy nagyszülőmet daganat vitte el, már nagyobb koromban. Még valami?)
Vonnegut, hallod, így megy ez!