A poszt címében levő kérdés régi filozófiai probléma. Hadd világítsam meg egy-két személyes példával.
Néhány éve találkoztam egy középsulis osztálytársammal, aki - némi poharazgatás után - magyar nótákra zendített rá. Várta, hogy én is nekikezdjek. Meglepődve mondta mikor csendben maradtam: de hát régen ezeket teli torokból énekeltük együtt, ember!
Na igen. Ma már nem bírnék ilyeneket énekelni, mert nem szeretem ezt a zenét. Furcsa és idegen volt visszagondolni, hogy volt olyan időszak, amikor szerettem a magyar nótákat, és ez csak kb. 4-5 év után volt!
Vagy: gyerekkoromban megígértem magamnak, hogy én felnőttként is játszani fogok, mert játszani nagyon jó dolog. Láttam, hogy a felnőttek nem csinálják és ezt nagyon furcsálltam.
Ma azonban nem játszom. Sőt, megmosolyogtatónak tartom akkori gondolataimat. (Hacsak a szokásos "felnőttesebb" kikapcsolódásokat nem tekintjük egyfajta játéknak: ez lehet egy jó viccelődés vagy egy kártyaparti is.)
Felvethető a kérdés, hogy ha gondolkodás tekintetében ilyen szöges ellentétben állok öt vagy tíz évvel ezelőtti önmagammal, akkor mondhatom-e azt, hogy az akkori énem is "én" vagyok?
Bármikor előfordulhat valami olyan történés, melynek következtében gyökeresen megváltozik a gondolkodásunk valamiről (pl. a halálról vagy istenről vagy bármilyen olyan dologról, amit ideológiának, világnézetnek stb. nevezhetünk). Onnantól kezdve visszagondolva régi önmagunkra, idegenkedni fogunk a levetett és meghaladottnak hitt gondolatoktól. Nem kell-e ekkor magunktól, korábbi énünktől is idegenkednünk?
