Péter az utolsó mondatot hallva magába süllyedve gondolkodni kezdett. Nem is annyira az elmondottakon töprengett, mint inkább azon, hogy az ember villámcsapás-szerűen és tőle teljesen függetlenül tud ilyen meghökkentő szituációba keveredni. Csak néhány hasonló helyzetben volt még része, de már megfigyelte magában: az ilyen kritikus percekben valahogy megnő az érzékszervek érzékenysége, és olyan hangok, szagok és apró mozzanatok hatolnak az ember tudatába, melyekre különben bizonyosan nem figyelt volna fel. Az éppen elhaladó busz hűtőrácsára terelődött a figyelme, majd a kipufogót vizslatta. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy az emberi emésztőrendszer mennyire hasonló a busz üzemanyag-szállító motor- és csőrendszeréhez. Ám gyorsan elhessegette a gondolatot, megróva magát a tárgytól való elterelődés miatt. Valamit mindenképpen mondania kellett, hogy később ne furdalhassa a lelkiismeret az elszalasztott pillanat miatt. Végül csak ennyire futotta:
- Most mennem kell.
