A menzára menetelve egy padon ülő anyuka mellett sétáltam el, aki a babakocsiban fekvő gyermekét tologatta. A kocsiból csilingelő zene szólt.
A közelben pedig emberek haldokoltak (pár lépésre voltunk a belgyógyászattól és az onkológiától), az úton autók ontották magukból a mérgező kipufogógázt, járókelők sétáltak el sekélyes gondolataikkal. Köztük Instant Filozófus a kinyúlt pulóverében.
Olyan fura, hogy egy csodás, idealisztikus mesevilágot kell hazudnunk a gyerekeknek ahhoz, hogy egészséges szellemiségű és jellemű felnőtt legyen belőlük. Talán csak így lehet egy teljes életre elegendő optimizmust szuggerálni, hogy a később nyakunkba ömlő szar alatt is képesek legyünk pozitívan szemlélni a világot?
