Tegnap este láttam Tarr Béla filmjét. (Tizenketten voltunk a teremben, ebből az egyik illetőről - a kinézete alapján - soha az életben meg nem mondtam volna, hogy ilyen filmre beül. Mmm, ez is egyfajta előítélet a részemről...)
Apáról és lányáról szól, akik egy tanyán élnek és az orkán napokra bezárja őket. Ki tudja, mennyi ideje tengetik az életüket kettesben, de már nincs semmi, amit közölhetnének egymással. Nincsenek szomszédok, nincs rádió. Szóval nincs külvilág, ami beszéd tárgya lehetne. Ennek megfelelően a filmben csak pár mondat párbeszéd van.
Annyira kevés a cselekmény, hogy az ember óhatatlanul rákényszerül, hogy gondolkozzon: amikor a szereplő hosszú ideig csak bámul ki az ablakon, akkor nem lehet mást tenni, mint kicsit mélyebbre menni, és utánagondolni, vajon mi járhat az illető fejében. Milyen élet áll mögötte? Mit gondol ott, a tanyán a nagyvilágról? A természetről?
