Valamelyik este egy előadáson voltam, melyen a matematika operációkutatás nevű ágának legújabb eredményeinek ipari alkalmazásairól esett szó. Egy nagyobb vállalkozás a mai kiélezett versenyhelyzetben már nem engedheti meg magának, hogy ne alkalmazzon ilyen módszereket.
Ekkor eszembe jutott, hogy az én kutatási területem milyen messze esik a közvetlen alkalmazhatóságtól. Hogy baj-e, ha egyes eredmények "nem alkalmazhatók"? A kívülálló ismerőseim néha felteszik a kérdést: mire jó az, amit csinálsz? Erről szólnék most pár szót.
Nos, a válaszom - senki ne haragudjon meg a kissé provokatív hangvételért - a következő: az alkalmazhatóság engem nem érdekel. Tekintve, hogy nekem a kutatásért egy fillért sem ad senki, nincs semmilyen kényszer, hogy alkalmazható eredményeket produkáljak. (Nyilván más lenne a helyzet, ha egy cég fizetne.) Egy festőművésztől sem kérdezi meg senki, hogy mire jó, mire "való" a festménye. Elfogadjuk, hogy szép (ami persze ízlés dolga) és ennyi elég is ahhoz, hogy a művész munkáját ne tartsuk feleslegesnek. Egy új matematikai eredménnyel pontosan ez a helyzet: lehet szép (ez is ízlés dolga!) és/vagy mély. Amellett még alkalmazható is lehet. Ráadásul egy új eredményről akár évszázadokkal később is kiderülhet, hogy alkalmazható. (Ilyen például a differenciálgeometria, mely a relativitáselméletben találta meg gyönyörű alkalmazását.)
Egyáltalán nem mellesleg vannak olyan cégek, melyek begyűjtenek egy kutatócsoportnyi embert és egyszerűen szabad kezet adnak nekik. Ezek a cégek ugyanis rájöttek, hogy a kreatív egyén akkor a legproduktívabb ha minimális korlátok közé zárják.
Nincs annál nagyobb öröm, amikor valamilyen új, még feltáratlan összefüggést sikerül felfedezni két elkülönülő fogalom között. Számomra. Mást persze más motiválhat.
Végső érvem a matematika mellett a következő poszt:
http://instantfilozofus.blog.hu/2010/10/30/modern_wright_fiverek
