Esti sétám során elballagtam egy erkély alatt, ahonnan egy idős bácsi integetett (valószínűleg) a fiának. Még 15-20 másodperccel azután is, hogy az már jó távol volt és vissza se nézett.
Erről az jutott eszembe, hogy az öregség olyan lehet, mint amikor az embert ledobják egy vadidegen ország metropoliszának forgatagába. Az egész teljesen ismeretlen, gyors, pörgő, lehetetlen felvenni a ritmust. Ilyenkor az ember minden apró igazodási pontba belekapaszkodik. Idősként az odalátogató gyermekébe, egy régi emlékbe, fényképbe... Ne múljon el és ne vesszen el, mert nem marad más, csak a kaotikus és befogadhatatlan külvilág...
(Persze az is lehet, hogy a bácsi csak azért figyelte sokáig a gyermekét, hogy megbizonyosodjon felőle: biztosan elment-e. Aztán ült le a géphez tinilányokkal csetelni...;))
