Az ember élete során gyakran szembesül azzal, hogy nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy eltervezte. És idősödve talán rájön arra, hogy sok minden már korrigálhatatlan. (Nem tapasztalatból beszélek, huszonéves vagyok.) Például valaki leél úgy egy életet a házastársa mellett, hogy valójában sohasem szerette. Vagy végigrobotol negyven évet egy munkahelyen olyan bérért, amelyből éppen megél.
Ilyen körülmények között csoda-e, ha valaki úgy keres vígaszt, hogy elfogad létezőnek egy túlvilágot, ahol minden idilli?
A politikai korrektség kedvéért a távolkeleti vallásokat se hagyjuk ki. :) Azzal is szembesülhet az ember, hogy sok mindent nem cselekedett meg - anyagi okok, puszta gyávaság vagy egyéb körülmények miatt -, amire egyébként vágyott volna. Ilyen felismerésekkor jöhet vigasztalásul az, hogy "majd egy következő életben" sikerül.
Ebbe a képbe illeszkedik a buddhista "mennyország", a Nirvána koncepciója. Ha a megvilágosult szintet eléri az egyén, már nem létezik individuumként. A fentiek fényében ezt úgy is fel lehet fogni, hogy nincs már kielégítetlen vágyakozás.
(Természetesen ez csak egyéni és jócskán leegyszerűsített meglátás. Semmi köze a tényleges keresztény és buddhista üdvtanokhoz.)
