Van egy nagyon egyszerű, ultimátum játéknak nevezett "játék" a pszichológiában, mely érdekes kísérleti eredményekre vezet.
Két játékos játszik egymással, az egyik az elosztó, a másik az elfogadó. Van 100 pénzegység, melyet az elosztó a saját maga belátása szerint ketté oszt. A második játékos dönthet: elfogadja a felkínált összeget, vagy sem. Ha igen, az elosztó által megadott előbbi arányban osztják fel egymás között a 100 egység pénzt, ha viszont nem fogadja el, egyikük sem kap semmit.
Az eredények azt mutatják, hogy ha kísérleti személyekkel ezt a játékot játszatják, akkor gyakori az 50-50-es felosztás, de a leggyakoribb a 60-40, 70-30 körüli szétosztás. Az elfogadó ennyit még elfogadhatónak tart, és nem érzi magát "átverve".
A klasszikus matematikai játékelmélet (amelynek alapjai John Nash nevéhez fűződnek, tudjátok: Csodálatos elme c. film) szabályai szerint az első játékosnak 99:1 arányú felosztást kellene mondania. Tekintve, hogy ő "diktál", és nyereségét ekkor maximalizálja, ám a második játékos is "nyer", még ha kis összeget is.
És most jön az érdekesség. Ezt Viktor Pelevin kisregényében (Az éneklő kariatidák terme) olvastam. Ha az elfogadó játékos nem szemtől szemben játszik az elosztóval, hanem mondjuk csak a fényképét mutatják meg neki, akkor még a 60-40 felosztást sem fogadja el (azaz nem tartja méltányosnak), csak az 50-50 körülit!
Ebből valami olyasmi következik, hogy távoli, sosem látott emberre inkább mondjuk azt, hogy "nehogy már ez próbáljon itten nyerészkedni!", mint arra, akivel legalább egy helyiségben vagyunk. Ez szerintem mérhetetlenül tanulságos. Pelevin egyébként orosz író, és ebből próbálja meg levezetni az orosz néplélek egyik legjellemzőbb vonását: az újgazdagokkal szembeni óriási ellenszenvet:
[Oroszország politikai ellenfelei] éppen ezért mossák állandóan az agyunkat, amikor a médiában vég nélkül mutogatják ezeknek a mindenféle Abramovicsoknak meg Prohorovoknak a fényképeit, és ecsetelik hóbortjaikat meg dőzsölésüket. A számításuk roppant egyszerű: kiváltani az egyszerű polgárból azt az érzést, amely az ultmátumjáték játékosát is arra készteti, hogy átadva magát az igazságosság helyreállítását célzó elkeseredett dühének, mindent elveszítsen. Ám ha a laboratóriumi körülmények között az efféle döntés megmarad egyszerű statisztikai adatnak, akkor a valós életben ez akár tragédiába is torkollhat.
Viktor Pelevin: Az éneklő kariatidák terme
Itt egy érdekes magyar tanulmány az ultimátum játék elemzéséről.
